8

Azt hiszem minden egyes anya emlékszik élete minden egyes percében arra, amikor először meglátta gyermekét, misztikus csoda, ég a földdel egybeérő pillanat. Nyolc éve élhettem át először, akik régóta olvassák ezt a blogot, tudják mennyi-mennyi küzdelem és könny árán. A sok küzdelem és könny 1 mp alatt elfelejtődött, pontosan 2008.04.16.-án, 21.25 perckor. Azóta eltelt 8 esztendő, tegnap a kelleténél is többször bámultam a nagylányt. Vissza-visszatérve a 8 évvel ezelőttire, a várakozásra, a katartikus megszületésre. Mindenre emlékszem, az illatára, a nagy kék babaszemekre, ráncos kis ujjaira, ahogy körbefonták az enyémet, ez maga a csoda. Most 8 évesen látom benne magam, és nem csak külsőleg hasonlítunk teljesen egymásra, sokszor mondom neki, hogy mi nem csak anya-lánya vagyunk, hanem barátnők, véd és dacszövetségben. Igazi nagylány, kavargó érzelmekkel, tudásvággyal. Mindent szeretek benne, hiszen számomra tökéletes. Szeretem amikor kócos hajjal kipirultan alszik, nagyokat szuszogva, szeretem a medvetappancsait, amire alig kapunk cipőt :) Ahogy készülődik a focimeccsre, lelkesen kíséri Kirát, közben meg kiszemeltje focizik:), egyre többet van nálunk egy kisfiú az osztályból, cikizik őket iskolában ezért. Imádom ezt a női bájt benne, a lejjebb bemutatott lesifotóért valószínűleg körbekergetne a házon is, a nagy tagadásban kiszolgálja mindenben Gergőt, igazi kis sertepertélő tyúkanyó. Be kell valljam még azt is szeretem ahogy érdekérvényesít, minién ebben is. 

Annyi, de annyi mindent írhatnék róla, kavarognak bennem az érzések, hiszem, hogy legjobb tudásom szerint nevelem, hogy 20 év múlva is azok lesznek az értékrendjei, amik ma, hogy megmarad a hite, hogy boldog lesz, sugárzó, mosolygós, okos, kedves. Remélem, hogy szeret és szeretve lesz, hogy talán én már 20 év múlva ilyenkor az unokám tartom a kezemben. Hiszem, hogy tényleg teremt ahogy gondol, millió olyan napot kívánok neki, mint a tegnapi. Isten Éltessen Drága Kincsem!

Dede az ott fenn lén :)

A fiúktól kapott virágokkal.

mini(on)lány

Khmm az említett lesifotó  :)

Büszkeségem :)

A bejegyzés címét rögtön  meg is kell magyaráznom, sokszor, sok helyzetben vagyok büszke mindkettőjükre és ezt sokszor, sok helyzetben hangoztatom is nekik, Ennek nagyon egyszerű oka van, régebben sokszor kérdezték tőlem ők maguk, hogy büszke vagyok-e rájuk. Folyamatos megerősítést vártak, éreztetve velem, hogy erre szükségük van. Még valamit le kell szögeznem, nem szeretem a versenyeztetést, soha, már saját kisiskolás koromban sem szerettem, Büszke voltam magamra ha jól szerepeltem és rettenetesen lehúzott ha valami miatt mégsem. Szoniék iskolájában ilyenkor vannak a tanulmányi versenyek, másodikosként először vehetett részt ilyen megmérettetésen. Őszintén mondom, semmit nem készültünk rá, semmi plussz feladat, gyakorlás, ő sem tulajdonított nagy jelentőséget neki. Megbeszéltük, hogy sok-sok okos gyerek van és nem nyerhet mindenki, valamint azt, hogy a legnagyobb nyeremény az a tudás, amit magának megszerez, ami igazán az övé. Azt is meg kell mondjam őszintén, hogy zömében abból él a leányzó, amit az iskolában "magára szed". A házi is a suliban készül, szégyen vagy sem, de hét közben semmit, hétvégén is max fél órát tanulunk. A fordulat ott jött, hogy az eredményhirdetésre ünneplőben kellet menni, ami a mi iskolánkban egyet jelent egy kiemelten fontos eseménnyel. Még akkor reggel is azt mondtam neki, amikor találgatta az esélyeit, hogy ne várjon semmit, ha mégis nyerne valamit nagy öröm és meglepetés lesz neki is. Tudtam, hogy egynéhány osztálytárs éjt -nappallá téve készült, tanult, hajtott vagy éppen hajtották, mert ő akart lenni a legjobb.. Nagy volt az öröm délután soha nem fogom elfelejteni azt a boldog mosolyt, amikor a nevére gravírozott 2 db éremmel megjelent az iskolaajtóban, igazi meglepetés volt számára. Sajnáltam a lógó orrú gyerekeket, akik nem nyeretek semmit, jobban mondva azt sajnáltam, hogy értéktelennek érezték magukat. Szonjára sem azt érmek miatt voltam csupán büszke, hanem egy történetért, elmondta, hogy egy sokérmes kislány kiállt eléjük a szünetben és megkérdezte ki szeretne vele cserélni? Sok vágyakozó gyerek emelte fel a kezét. Az én okos nagylányom pedig csak annyit mondott neki, én ugyan nem cserélnék veled, mert az én életem, így a legjobb ahogy van, mert én így vagyok boldog ahogy vagyok. Erre a mondatára amíg élek nagyon-nagyon büszke leszek, sokkal büszkébb, mint egy zsáknyi éremre. :)

A nyúlon túl....

Az a helyzet, hogy ránéztem most a blogra és majd el ájultam, hogy majd egy hónapja írtam utoljára. Azóta annyi, de annyi minden történt, leginkább az, hogy az előző postban kifejtett munkát hihetetlen mód élvezem. Rengeteg, iszonyatosan sokféle, de úgy pörgök, mint 20 évvel ezelőtt. 

Apjuk is itthon volt két hetet, sokkal könnyebb így az élet, mert rengeteg terhet levesz a vállamról ilyenkor, leginkább a lányokat, mert természetesen ilyenkor csakis rajta csüngnek, én meg átmehetek lefagyasztott üzemmódra. Sajna úgy jött ki a lépés, hogy húsvéthétfő hajnalán kellett visszautazni és el nem hervadhat a három virágszála, így kiöntött minket az ágyból. A csajok, nem túl nőies módon el kezdtek sírni ennek örömére, hogy fellocsolták őket. Én még kevésbé voltam nőies 5 óra alvás után, de moderáltam magam és kiszűrtem a fogaim között, hogy ugyan már lányok, ez a szokás, meg egy kis víz, gondolatilag meg éppen kiheréltem eme akcióért a hites uram. Így esett meg, hogy a harmatos fűben mi bizony már vadásztunk a tojásokra a kertben. Kiengesztelésképpen kivittem a csajokat jó büdös kölniszagú csíkot húzva magunk után a helyi vurstliba. Úgy fél óra elteltével már azt ecseteltem nekik, hogy jobb lett volna ha fiúnak születnek, mert most a locsolópénzt vernénk el és nem az én pénztárcám ürülne ki, mert az árak kb. Disneyland szinten mozogtak. Este senkit nem kellett altatni, szigorú hajmosás és csokimérgezés után beestünk trióstul az ágyba.

Viharok dúltak

Régen

Nem nagyon írtam mostanában a munkámról, egyébként sem sokat, most azért mégis van mondanivalóm.'96 februárjáéban ez a munkahely volt életem első munkahelye, éppen azon morfondíroztam egy nap, hogy nem is tudom milyen máshol dolgozni, hiszen nincs viszonyítási alapom. Körülbelül pár nappal a 20.  évforduló előtt döntöttem úgy, hogy időre van szükségem, hogy egyáltalán nem biztos, hogy ezt így akarom tovább, vagy, hogy akarom-e egyáltalán tovább. Teljesen kiégtem és nem a munka miatt, hanem sok.-sok olyan tényező miatt, ami sokkal inkább személyes és számomra megalkuvást nyújtó, én pedig nem vagyok megalkuvó. Március 1-vel új feladatokat kaptam,  vezetője lettem egy ellátásnak, ami magában foglal 380 ellátottat, 42 dolgozót 26 települést. Háát mit mondjak nem kis falat és számomra teljesen új terület. Élveztem/élvezem, a legjobb pillanatban jött, hogy új lendületet adjon. Nehéz, nagyon, mert én tervezős emberke vagyok, itt pedig azt nem lehet, olyan hatások érnek akár egy telefonhívással, hogy borul az egész napom. Mégsem ez volt a legnagyobb probléma, hanem az a kolléga aki az én előző helyem hivatott átvenni. Iszonyatos meccseink voltak, mert szeret ő itt "dolgozni" csak éppen felelősséget nem vállal semmiért. Nagy falat volt neki is és a legcsúnyább módszert választotta, támadott, fenyegetett, zaklatott. Itthon persze kijött a feszkó, csak bőgtem éa úgy döntöttem ez így nem mehet, a családom, a gyerekeim ezt nem érezhetik és nem szenvedhetik meg. A legnehezebb türelmesnek volt lennem, hogy ne csináljam meg vele mindazt, amit fejben vizualizálok. :) Aztán egy nagy központi értekezleten borítottam a bilit, hogy így én inkább nem, sőt ha csak így lehet, akkor inkább sehogy. 20 év után...mert nem éri meg, hogy tönkretegyem magam idegileg. Egyszerűségében számítottam rá, hogy itt is nekem jön, nem tévedtem, 3 napot készültem rá, hogy nyugodt maradjak, nekem sikerült. Igazi szappanoperának lehettünk tanúi, volt ott bőgés, hiszti, cirkusz és a részemről válaszul jéghideg nyugalom. Az utolsó csatával megnyertem a háborút, bocsánatot kért, természetesen érdekből, mert nélkülem nem tudja ellátni a feladatait. Érdekes helyzet ez, mert igaz, hogy ha a tengerbe beledobnak egy követ a tetején a hullámok rendeződnek, de a tenger fenekén, ott örökre megváltozik valami.

Az új hely, hmmm érdekes, összetett és végre ha úgy akarom kliensek között is lehetek. Próbálom azt a hatalmat amit a kezembe kaptam jól használni és nem felhasználni senki ellen. Meglepődtek a dolgozók, mert innovatív vagyok és nem nagyon szeretik a változást. Hihetetlen vegyes a társaság, de én ezt élvezem ebben a leginkább. Szóval szó mi szó, sok idő után, rengeteg kanyarral, de újra élvezem a munkám.

Napjainkban

 

 

 

 

 

Iskolaérettség

Számomra már nem is okoz döbbenetet, hogy itt tartunk, olyan mintha tegnap agyaltam volna azon, hogy engedjem-e Szonit iskolába vagy sem, most meg már a "kicsi" került éppen aktuális iskolaveszély helyzetbe. A két évvel ezelőtti döntésen rengeteget hezitáltam, pro és kontra. Félelmem nem volt hiábavaló, az első pár hónap pokoli volt. Emlékszem Szonja sokat kérdezgette akkoriban, hogy mikor lesz már 7 éves, mert az osztályában már mindenki az. Most ugyanaz a döntéshelyzet alakult ki a házunk táján. Kira túlesett a kötelező iskolaérettségi vizsgálaton (ennek mondjuk én sok értelmét nem látom) és 99%-os szinten teljesített. Óvónéni közölte is vele, hogy mehet suliba. Én pedig a másik óvónéninkkel beszélgettem, miért gondolom  úgy, hogy maradjon még egy évet az óvodában, meggyőzem az érveimmel. Egyrészt jelen teljesítmény-kényszeres rendszerben, amikor nagyobbikom hullafáradtan jön haza és olykor még este 8-kor is akad némi tennivaló, amikor 30 órájuk van a héten, megspékelve kötelező délutáni elfoglaltságokkal, amikor 2. osztályban azon stresszel, hogy valamit nem fog tudni megtanulni, szerintem óriási hiba van a rendszerben. Igen használhatunk persze mérőtáblákat, hogy értelmi képességeimben, hogy teljesít a gyerek, de ez is pillanatnyi képet mutat csupán, egyáltalán nem biztos, hogy reálisat. Kira beszédhibás, logopédiára járunk, és szerintem ez egy hatalmas hátrány az olvasásánál. Aztán beszéljünk fizikai érettségről, gazellatermetű kisebbikem 20kg, ha a hátára adnám a táskát elborulna, mint egy páncélilag túlterhelt teknős.  Szociális és érzelmi érettség, rendkívül ragaszkodó és biztonságérzetét én adom meg neki, az én közelségem. Játékos, mint sok-sok majd hatéves gyerkőc. Ezt a játékosságot pedig az iskolában nem nézik el, kategorizálnak, azaz aki mozgékony annak rossz a magatartása, mert hiába vág az esze, mint a borotva és elsőként válaszol, ha azt  éppen az asztal alól teszi. Sablongyerekeket kell termelni, nem nézve ki-miben jó, ki miben tehetséges. Nyesegetni a faágakat, hogy megteremtsünk egy tökéletesen egyforma csemetekertet. Azt mondják évvesztes gyerek, én ezt egyáltalán nem így látom, sokkal inkább évnyertes, nyer egy évet, amikor fejlődhet, játszhat, erősödhet és lehet, hogy jövő szeptemberben éppen annyira lesz érett a  a szó emberi és nem teljesítmény-kényszeri értelmében, hogy a hajtásait  már meg tudja óvni a kis csemetefácskám.

Esős farsangolás

Az a helyzet, hogy a farsang nálam eléggé nagy mumus, én a kiszebábbal legszívesebben azt égetném el, hogy ne legyen többet maszkabál. Valami rettegés fog el a jelmezek, abban is a festett bohócok láttán kap el pánikroham. Az utcánkban az egyik ház ablakában egy ilyen bohóc a huzatfogó, meg kell mondjam, hogy majd minden reggel beszólok neki, amikor rám vigyorog, én meg frászt kapok tőle. Kiráék farsangi kavalkádját meglehetősen jól abszolváltam, ugyanis rá még kellőképpen hat az anyai nyomás (hízelgés, rábeszélés) ezért 2 perc alatt sikerült lezsugáznom vele, hogy mit szólna ha Minnie egér lenne az idén, beleegyező lendületével már szaladtam is a kasszához és jelmezügy megoldva. Még az én bármely kreatívkodásra erős parkinzonizmusba hajló kezemnek is megoldható volt az a kihívás, hogy orrot és bajuszt rajzoljak neki, ígyhát teljes öröm és boldogság volt az ovifarsangon, Minnie Kira tündökölt. Még azon sem akadtam ki, hogy bizony teljes harci díszben abszolválta a délutáni alvást. Azóta is napi mosásban van a cucc, mert ebben tündököl itthon is.

 

Szonjával és osztálytársaival már korántsem volt ennyire egyszerű a helyzet. Mégpedig azon laza oknál fogva (igazgató néni sokat csuklik) hogy nekik előre volt vetítve egy buli egyéni jelmezben és egy városon keresztüli osztályjelmezzel spékelve a dolgot. Mivel kettős probléma rajzolódott ki, sos ötletként lementem az intézet raktárába és kitúrtam  30db helyre kis otthonkát, hozzá színbe díszharmonizáló fejkendővel, gondoltam mindenki hoz otthonról egy seprűt vagy felmosót és kész is a 2.b-s takarítóbrigád. Rohadt büszke voltam fantasztikus problémamegoldó képességemre egészen addig, míg rá nem jöttem, hogy nálam sokkal, de sokkal kreatívabb gyerekek alkotják az osztályt és mély degradálásnak élték meg, hogy mit akarok tenni velük. Kettő mondatban rendeztek le. 1. Ők nem lesznek takarítók. (Nagy duzzogva elfogadtam) 2. Ők Kínai sárkény akarnak lenni (Mi a picha? Teljes rémület). Az első sokk után felmostam magam az előzőleg farsangi kelléknek szánt felmosóval és ofinéni rémült segélykiáltásaira szervezkedni kezdtem. Kardinális kérdés volt a sárkány feje, de egy anyuka magára vállalta (jóvanna, nem kicsit könyörögtem neki). Csütörtök délután ott álltunk az osztályban 15m-nyi összevarrt lepedővel és szerencsére kreatív lurkókkal, 2 óra alatt kész volt a sárkány. Nagyon büszke voltam a végeredményre, amihez mondjuk csak annyi volt, hogy bőszen csattogtattam a tűzőgépet és koordináltam a helyzetet. (Szerintem k... jó főnök lennék). Másnap azonban rájöttünk, hogy cirka egy évre előre dolgoztunk előre, hajtott a tatár, de egész nap zuhogott, ergó dirinéni lefújta a felvonulást. Úgyhogy a lurkók jövő évi osztályjelmeze megoldva, csak át kell festeni a kettest hármasra :) Azt meg csak megcsinálja valaki.:) Azért nekem még maradt egy égető problémám, miszerint Szonja egyéni jelmeze, felvázoltam neki a lehetőségeket (felsoroltam ami jelmez itthon van) miszerint, elefánt, cica, bohóc (brrrrr). Kinyögte, hogy Minion akar lenni, mondom a süti, nem bakker a sárga kis cuki gnóm. Dobtam egy hátast és bevetettem minden rábeszélőkémet, de olyan, mint az anyja, ragaszkodik az elképzeléseihez és az elveihez. Szóval első körben vettem egy citromsárga nylon harisnyát, amiről felvéve kiderült, hogy sokkal inkább hajaz a piszkosfehérre, de leginkább semmi köze nincs a citromsárgához. Citromsárga póló csak felnőtt méretben volt, de ki nem szarja le, kicsit mélyebb lesz a dekoltázsa és szevasz. Kantáros gyerekméretű munkásruha sehol nem volt, lévén tiltva a gyermekmunka kishazánkban, ergo  kantár csak szoknyán volt kenjük be sárral alapon jó lesz az is. Citromsárga sapit pólóból alkotott egy kolléganőm. A nagy probléma a gülüszem volt, gondoltam jó lesz alapnak papírtörlő guriga, le is tekertem egyik hajnalban itthon az 500 lapost. Hungarocell golyót szerettem volna bele, de nem volt csak tojás alakú (250ft/db arán WTF?). Azt ugye faragni kellett, de nagy volt a papírtörlő gurigába, ergó WC-papírt is letekertem. aztán némi probléma még akadt, mert utólag fújtam le hőálló ezüsttel a keretete, ami befogta a szemet és hogy mégis fehér legyen hibajavítóval festegettem. (Nem röhög!). A gumi nagy lett, csálé, a szem kancsal, de a mi gyerekünk ugyebár. Mindenképpen pozitívumként könyvelem el, hogy felismerték, hogy nem a Szörny Rt-ből egy figura, hanem egy Minion. 

Pénteken még van egy farsangos buli, Kira Pom-pom csapata, (ezt figyuzd:Buborékhercegnők Pom Pom Girls, (hova tojjak hirtelen)) nyit meg egy farsangot, de oda kész a ruha. (Levegő kifúj, homlok letöröl). Nem...rohadtul nem akarom tudni, hogy jövőre minek akarnak öltözni...mindemellett mélyen tisztelem és fejet hajtok (meg kicsit irigykedve nézem) minden kreatív anyuka előtt.

Amazon

Mostanság volt egy hosszabb időszakom, amikor visszarepültem az időben, egészen a tiniévekig, nem nem a fotós játékról beszélek, ami éppen virágkorát éli a közösségi oldalon, sokkal inkább a filmélményről. Xena, az amazon, vagy is van nekem egy itthon, klónban, miniben, Szonja álnéven. Ámulok és bámulok és nem értem. A félévi bizijében a sok nagyhasú ötös mellett ott szerepelt, hogy felnőttekkel tartózkodó és zárkózott. Asszem' iskolában valaki kicseréli. Nemrég dokinénink közölte, hogy hanyag a tartása, ugyanis korát bőven túlfejlődve nő a cicije, ezt takargatja, cirka 16 tejfogától megszabadult. Nos, nem csak a tartása hanyag, éles frivollal szájal, duzzog, visszabeszél, veri a húgát, ordibál és főnökösödik. Elég éles motivációs beszédet tartottam neki a tojáshéjról ama bizonyos fertályán. Kicsi vagy még, hogy dirigálj és inkább a leckéd néznéd meg ésatöbbi, a válasz a szájtépésem után annyi volt, hogy ő akkor most nem szól hozzám. Na b+ (már elnézést). Gondoltam előkapom az adu ászt, jóidösapját, aki a maga mérhetetlen nyugalmával gyorsan leszedett engem a plafonról és közölte gyermekével, hogy kap egy hónapot, amikor igazán nagylány lehet. Ergo anya semmit nem csinál meg helyette, nem nézi át a sulistáskát, a leckét, a tornacuccot, nem készít ki neki ruhát, nem lő be sérót és nem figyelmeztet a fogmosásra. Eltelt egy hét ebben a szellemben, majd fel robbantam, de nem szóltam semmiért, persze azért ellenőriztem. Lehazudott egy fekete pontot, mert itthon maradt a szorzótábla, 5x vágta rám a szobaajtót bőgve és egy hete nem mosott fogat, mondván miért rágó nincs? Nem mondom, hogy nem fújtatok, mint a bika a végső meccs előtt, de próbálom magamra erőltetni, hogy hallgatok, mint süket disznó a búzában. Igyekszem szem előtt tartani, hogy lassan 8 éves létére serdül, elfogadom, hogy facebook oldalt csinált magának, csak pillogok a nevek láttán akivel irkál, Gergő, Bence, Roli. (nem adom a lányom pasik) Lényeg a lényeg rágom a kefét rendesen. mert az én szememben kicsike még, közben meg dehogy, érvel, nem is akárhogy, dönt, közöl, népszerű, menő mai szlenggel élve és nekem ezt az önállósodást most még nehéz elfogadnom, egyetlen vigaszom, hogy Kirát még tutujgathatom. Azt hiszem, hogy férjuram mondta vágott mellbe leginkább.: "tudod mit, nem értem mi bajod, hiszen pontosan ugyanolyan, mint te." :)