Lépcsőfok

Hétfőn ültem egy széken, várnom kellett, nem is akármire. Furcsa és felemelő érzés volt, ahogy beléptem a hatalmas tömör vasajtón, ahogy beértem a boltíves korhű aulába. Amikor érzed  azt egy épületben, hogy itt önkéntelenül is magadba szívod, azt a szellemiséget, amit képvisel, ahol tudod, mennyi mindent láttak már ezek a falak. Bizony-bizony nagyobbik lányomat írattam be az első osztályba. Abba az iskolába, ahová a nagyapja, és az apukája is járt. Abba az iskolába, amit anno  egy grófi család alapított, akik sokat tettek a városunkért. Abba az iskolába, ahol sok-sok évvel ezelőtt azok a szegény gyerekek tanulhatták a betűvetést, akik a grófi család nélkül ezt soha nem tehették volna meg. Szeretem ezt a családot, jó pár évvel ezelőtt hónapokon át kutattam az életüket, ők alkották ugyanis az egyik szakdolgozatom. Ez a hely nekem egyfajta szentély, amit tisztelni kell. Örülök, hogy ide fog járni a csöppöm, hogy itt indítják útjára. Nem mondom azt, hogy elszállt ez a 6 év, mert valóban így volt. Ma egyébként is még inkább büszke vagyok rá, egyrészt mert éppen leszereltette velem a pótkerekeket a biciklijéről, sokat esett nagyon és feladni látszott, múlt évben még rá sem akart ülni a biciklire egyáltalán.  Leültünk és megbeszéltük, elmondtam neki, hogy most itt sem lenne ha én sok-sok éven keresztül egyetlen egy percre is feladtam volna, hogy megszülessen. Megértette a lényegét, visszapattant és rövid időn belül tekert, olyan vigyorral az arcán, ami ha nincs füle biztosan körülfutja az egész fejét. Le kellett videóznom és megmutatni az apjának, felhívni a nagynénjét, nagyon-nagyon kell erősítenem még benne azt az érzést, hogy ha valamit akarunk és valamiben hiszünk elérjük. Rendkívül érzékeny radarjai vannak, és abban kicsit rám hasonlít, hogy kifinomult a szociális érzékenysége is. Imád az intézetben lenni, ki is választott magának egy beteget, egy születésétől kezdve vak és pár éve ágyhoz is kötött beteg, a legelesettebb. Ma is közölte, hogy amíg én összepakolok, ő megy Piroskához, aki a jó Isten azért megáldott valamivel, hihetetlen memóriával, csodálatos hanggal és gyönyörű versek költésével. Szeretik egymást semmi kétség és ebben a kettősbe egyre erősebben tartozik bele már Kira is triumvirátust alkotva. Nekik természetes a másság, a kerekesszék, nem okoz gondot egy sérülttel kapcsolatot teremteni, soha nem bámulnak meg senkit, aki nem egészséges, minden helyzetben segítenek. Nem könnyű nekem mégis ez a szívem csücske, odafordulni, segítő kezet nyújtani. Sokat gondolkoztam már azon, hogy jó-e az az út ami felé terelem Szonit, hogy az ő útja-e és latensen nem sokkal inkább az enyém. Zsigerileg kötődöm az elesettekhez, a nehéz sorsúakhoz. Aztán ma elkaptam egy lesifotót, éppen indultam Szonját megkeresni az intézetben hiszen sokuk mellé odaül, Piroskánál volt éppen, meg is lepődtem, mert teljes  volt a csönd. Az ajtóból visszaléptem megörökíteni a pillanatot, ami bennem is tudatosította, hogy ne kételkedjek...az ösvény amin terelem az övé.