Döntések

Az a helyzet, hogy az elmúlt napok teljesen összefolytak, ma erősen gondolkodtam, hogy rájöjjek milyen napot is írunk, azt, hogy hányadikát, már a naptárban néztem meg. Igazi ingázó lettem, a sors jóvoltából Bundi itthon van, így minden nap be tudok menni a kórházba. Hétfőn volt a műtét, amihez az én beleegyezésem is kellett. Apu csütörtökön beleegyezett alá is irt, de péntektől nagyon zavart volt. Remegett a kezem rendesen, mert nem tudtam melyik a jó döntés az állapotában, az orvos segített, ez volt az egyetlen esélye a túlélésre. A műtétet nem altatásban végezték, félve attól, hogy a tüdeje miatt, esetleg nem tudják majd levenni a lélegeztetőgépről. Délután én és a bátyám mentünk hozzá, teljesen felületesen lélegzett, nem észlelte azt sem, hogy ott vagyunk, amikor megsimogattam az arcát, csak egy könnycsepp gördült végig rajta, itt összeomlottam én is. Beszéltünk az orvossal, akkor azt mondta, lehet csak pár órát tart már neki a földi lét, a műtét sikerült, de nagyon rossz a keringése, gyakorlatilag aligvérnymással, éppen csak él. Élesen forgott bennem az a mondata, hogy emberileg ő nem csinálta volna meg ezt a műtétet, de orvosilag köteles volt. Őszintén szólva akkor és ott az a gondolat mozgott bennem, hogy ez jobb lett volna, ha megtartja magának, vagy közli a műtét reggelén velem. Kimentem anyukámhoz, jók kibőgtük magunkat és megtárgyaltuk, igen sajnos erről kellett beszélnünk, a temetést. Anya elmondta, hogy szeretne majd hozzánk jönni, szerintem az is Isteni közbenjárás, hogy teljesen kimászott a depressziójából. Este még felhívtam a nővérkét, aki közölte, hogy apukám felébredt, evett, ivott, nem zavart, jól van. Kedden már várta, hogy menjünk, a liftnél találkoztam a dokival, aki közölte, hogy apu jól van, minden orvosi támpont, miszerint ezzel a tüdőrákkal már cirka 1 éve nem kellene élnie átvészelt még egy lábamputációt is. Ült az ágyban és éppen békésen falatozott. Az orvos felajánlotta a krónikus belgyógyászatot, mint alternatívát, családi kupaktanáccsal úgy döntöttünk hazahozzuk. A szüleimre bíztam a döntést, hogy hol is legyen az a haza. Fél perc alatt eldöntötték, hogy nálunk. Apa reméli, hogy az unokák adnak neki némi erőt, az akarat az már bebizonyosodott, én pedig bízom abban, hogy élete hátralévő napjait nem tölthetné jobb helyen, mint a családja körében. Miután ezt megbeszéltük lázas szervezésbe kezdtünk, az udvaron lévő kislak lesz a legideálisabb nekik, a két lépcsőt meg tudjuk csinálni rámpának, így egyenest a kertbe tud kiüldögélni. Szonja röpköd, hogy ideköltöznek a papáék, Bundi pakol, én ügyintézek, a napokban festünk, berendezünk, hogy minél előbb velünk lehessenek. Sokan kérdezték, hogy nem félek-e attól, hogy mit szól majd a nagylány, hogy papának levágták a lábát. Azt gondolom ez neki természetes lesz, ahogy az az intézetben a kerekesszék, a végtaghiányos bácsi, a vak néni, sokkal inkább arra csodálkozik rá a gyermeki lélek, ahogyan mi megbámuljuk a sérült embereket. Olyan kötelék van köztük, ami elszakíthatatlan, ahogy a papa azt az epret eszi meg az utolsó szemig, amit a kisunoka saját kezűleg készített neki, elosztva testvériesen a saját adagját, ahogy egymásra kacsintanak, ahogy papa mondaná, : Szonja erőt ad, hogy Kirával együtt tanuljanak meg járni. Ma telefonon beszélgettek, a papa utolsó mondta ez volt: Megyek hamarosan hozzád Picikém, addig puszild meg helyettem a húgit is. Nem tudom mennyi időnk van még együtt, de köszönöm bármennyi is legyen, hogy igazi család lehetünk. Tudom, hogy mindennek rendelt ideje van...ideje van a születésnek...s ideje van a meghalásnak...hiszem, hogy a Jó Isten ha már ezt a csodát megadta, ad még egy picike időt. Mi 7-en összefogtunk, azt hiszem nem voltunk ekkora egységben és összhangban még soha!