Egy elképzelt levél...

Drága Picikéim!
Nem így terveztem, nem ezt szerettem volna, de a sors közbeszólt. Szerettem volna még veletek lenni, mára már csak a szívetekben van helyem. Mégis tudnotok kell, benne vagyok minden esőcseppben, mely arcotokra hull ha bánatosak vagytok és benne vagyok minden nyáresti szellőben is, amely mosolyotokat simítja. Boldoggá tesz az a tudat, hogy megismerhettelek benneteket, hogy játszhattam Veletek, hogy szerethetlek benneteket. Lélekben most is ott vagyok, nézve azt, hogy a mamával játszotok, vigyázzatok a mamára nagyon, mert én már nem tehetem, rátok bízom hát, csaljatok arcára mindig mosolyt, ahogy az enyémre is tettétek. Ölellek benneteket picikéim és soha ne feledjétek:
A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog...
valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába.
Én én vagyok, te pedig te. Akármit is jelentettünk
egymásnak egymás életében, ez mit sem változott.
Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj
velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is
beszéltél. Ne változtass a hangszíneden. Nevess
ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken.
Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám - emlegesd fel
A nevem nap mint na, ahogyan annak előtte is, de ne
árnyékolja be semmi a hangulatot, amikor szóba
kerülök. Az élet nem kapott semmiféle új jelentést.
Minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a
folytonosság. Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt,
hogy nem kell rám gondolni. Várok rád, itt vagyok
a közeledben - egészen közel. Nincs semmi baj.
Ne állj zokogva síromnál;
Nem vagyok ott.
Nem alszom.
De ott vagyok az ezer szélben, mi fú.
Én vagyok a gyémánt csillogás a havon.
Én vagyok a napfény az érett gabonán.
Én vagyok a szelíd őszi eső.
Amikor felébreszt a reggeli zsivaj,
Ott vagyok minden hangban veled,
A csendesen köröző madár szavában, de én
vagyok a csillag is, mely rád süt az éjszakában.
Ne állj hát zokogva síromnál;
Nem vagyok ott.
Nem haltam meg.
Tudom, hogy kicsi szívetekben örökké élek....Papa.