Az elmúlt napok....

Az elmúlt napok az ügyintézéssel teltek, holnap kísérjük végső útjára édesapámat. Aki tudja, annak nem kell mondanom, aki még van olyan szerencsés, hogy nem, annak azt kívánom minél később élje át, hogy az édesapjának szemfedelet, sírhelyet kell választania. Nehéz, nagyon, nappal még csakcsak, de amikor mindenki alszik, akkor bizony ezerszer is meghallgatom ezt a számot és csorognak a könnyeim. Minden benne van, ami őt és a kapcsolatunkat jellemezte, MINDEN, talán nem véletlen, hogy ez jutott akkor is rögtön eszembe, amikor a temetkezésnél megkérdezték, tudok-e mondani egy dalt, amivel végső búcsút tudok venni. Azóta több 100x meghallgattam és mindannyiszor végigsírtam. Köszönöm Nektek, hogy kerestek, irtok, mellettem álltok és tudom, hogy azt is megértitek, hogy nehezemre esik most felvenni a telefont és megírni a meg nem válaszolt leveleket. Köszönöm azt a szeretethálót ami körbevesz, hiszem, hogy apukám is látja, és tudja, hogy általa lettem ember, szülő és gyermek egyszerre. Tudom, hogy az idő majd könnyít mindenen, de most még kimondhatatlanul fáj. Rettegek a holnaptól, tudom, hogy több százan lesznek a temetésen, azt is tudom, hogy legszívesebben visszabújnék a csigaházamba egyedül lenni, de jönnek a rokonok. Így hát gépiesen teszem a dolgom, közben mindnyájan lebetegedtünk, Szonja szombat éjjel befulladt, lázasak, köhögnek, így jelzi a test a lelki fájdalmakat. A gyerekek az egyedüli vigaszom, azt hittem erősebb vagyok, sokkal erősebb, nem tudok még felnőni, félárva lettem, lopva a lányokat figyelem, keresem bennük aput, a mozdulatait, a gesztusait...azt csak remélem, hogy könnyebb lesz...icipicit könnyebb...