Csillagok a házunk táján...

Az a helyzet, hogy ha az ember be van zárva különböző egészségügyi okokból a házikójába, van az az idő, amikor már úgy érzi magát, mint akit belőttek és mindenképpen csinálnia kell valamit, mert órák választják el attól, hogy megbuggyanjon. Nálunk is eljött ez a pont tegnap este. Egy laza kis tehetségkutatót rendeztünk kiscsaládunkban. Most, hogy a 6. legenda csak egy van széria is belendült, nem beszélve a csillaghullásról az a kényszerképzetünk támadt, hogy mi is tehetségesek vagyunk, valamiben. Mondanom sem kell, hogy, a miben létre való válasz máig titok maradt, de van elég vastag bőr a képünkön, hogy belevágjunk. Igaz a nyeremények számunkra a legnagyobbak, mert nincs is annál kifizetődőbb, mint amikor a család apraja-nagyja együtt fetreng a röhögéstől. Szerencsére mama már aludt, így nem volt esély arra, hogy a helyi performance-unk esetleg intézményi kereteket kapjon. Az első amolyan bemelegítő feladatot a két kiskorú adta elő, ami tényszerűen touchdown nevet kapta, áldozva az amerikai idol oltárán is. A feladat rém egyszerű, pofáraesés szimulálása, pontozással lehetett nyerni, ergo akinek nagyobb touchdown kiáltás jutott, azé lett a képzeletbeli babérkoszorú. Az ötletem takarítás jellegnek sem volt utolsó, ugyanis a két bébink becsülettel végigfókázta a nappali összes zegzugát. Ezután a szólóműsorok következtek, szerény személyem a társastánc kategóriában indult, na jó nem is annyira társastánc Shakira és a waka waka, de azért denszeltem rendületlenül. Szonja a Mókuskát adta elő tapsvihar közepette, Kira pedig a Nád a házam teteje mutogatós és dünnyögős verzióban. Az est fénypontja Bundi volt a Boci boci haevy metal verziójával, a varrtunk neki nadrágos résznél már előkapta a léggitárt is. Az össztáncnál a Kerek a káposztára jártunk körbe, majd párt választottunk, az 1 méter fölöttiek a tökéletes összhatást plüss nyuszifüllel alkották meg. Tartalmas és szép esténk volt, mindenféle kritikus és műsoron síró ember nélkül, tudunk élni na:)