Kicsit több, mint 46 hónap után vége...

Kicsit melankolikus vagyok, több okból is. Lezárult egy szakasz az életünkben, egy nagyon közeli, szívemnek kedves és bensőséges szakasz. Szonjának 21, Kirának pedig 25 hónap jutott belőle. Őszinte leszek elég volt, nekem legalábbis mindképpen. Közel 4 éven át szoptattam őket és azt gondolom amit megtehettem megtettem ezügyben. Eljutottam arra a pontra amikor ha már közeledett az esti altató szoptatás ideje bizony egyre feszültebb és idegesebb lettem és remegett a gyomrom, mert ez biza Kiránál, ahogy nővérénél is, jó 40-45 percnyi nyammogást jelentett. Aztán úgy egy hete közöltem este Kirával, hogy beteg a cici, fáj anyának és nem tudom többet odaadni. Azt hittem hisztizni fog, de nem, sokkal rosszabb, belefúrta a fejét a párnába és szívet tépően zokogott, pontosan úgy, amikor valaki felfogja és érzi azt a tehetetlenséget, amit egy szeretett dolog elvesztés jelent. Bundi menekített ki a helyzetből, látta rajtam, hogy még 1 perc és inkább megszoptatom. Én a hátsó szobában bőgtem, ezalatt az apja a nappaliban magyarázott a kicsinek. Majd amikor kijöttem belekucorodott az ölembe és ringattuk egymást, azt hiszem mindketten meggyászoltunk ott és akkor egy időszakot. Csendesen elaludt, hajnalban még ébredt, de vissza is aludt, egy kis hátsimogatásra.Reggel pedig már nem is kérte, csak megsimogatta, a számára oly becses társat. Pár napig nehezen aludt el, végigfetrengte gyakorlatilag az egész lakást, amíg valahol fel nem borult és elaludt. Ahogy nővére is, neki is innentől jöttek az átaludt éjszakák, azt hiszem ennek nálam jobban senki nem örül, hogy 4 év óta először újra ébresztés nélkül alhatok éjszaka. Aztán úgy négy nap elteltével, belázasodtam, a mellem feszült, de szerencsém volt, a hidegborogatás segített, itt már inkább Bundi aggódott, hogy nehogy elmúljon egyben az egész. :) A helyzet még abban is nehezített volt, hogy miközben én a tejapasztáson ügyködtem, az unokahúgomban tartottam a lelket, hogy újszülöttjét végre tudja szoptatni, fura fricskája ez a sorsnak. Szinte zökkenőmentes volt az elválasztás, Szonjánál elhúztam, mert 6 hetes terhesen kellett volna elválasztanom, de Kira jól tolerálta a pocakomban a szoptatást, így a félidőn túlig elodáztuk. Kicsit mégis fáj a szívem, mert a dolgok jelen állása szerint, én már soha nem fogom a saját testemből táplálni gyermekem, már nem látom többé, amikor egy csepp anyatejjel a szájuk sarkában alszanak el, már nem hallom azt sem, ahogy nagy kortyokkal nyelnek. Szerettem...ezeket a legbensőségesebb és legintimebb pillanatainkat, mert számomra a szoptatás az volt, a kettőnké és senki másé. Hálás vagyok a sorsnak, hogy a legnagyobb félelmem mégsem igazolódott be és tudtam szoptatni, hogy zökkenőmentes volt minden, hogy adhattam nekik, az egészségükért, az immunrendszerükért, az életükért, a kötődésért.. Egy szép korszak lezárult, de a szép korszaknak sok-sok pillanata bennem égett, legélénkebben az, amikor legelőször rakhattam őket a mellemre, kevés olyat tudnék mondani, ami ehhez fogható. Ahogy a fenti két kép mutatja, minden elfogultságommal az anyatej szépít, nem? :)