Úúúúúgy hiányzik....

az a büdös ebadta imádni való kölke. Úgy vagyok most, ahogy ő, már csak egyet kell aludni és itt is van. 10 nap nélküle, hát már most kivagyok az elkövetkező táboros, szigetes, efottos időszaktól, amikor majd éppen már mind a ketten szedik a sátorfájukat és hónuk alatt a hálózsákkal vissza se néznek. Tudom, hogy ez az élet rendje és persze azt is tudom, hogy nekem még akkor is a pici lányaim lesznek, ha már én nézek fel rájuk és nem ők rám. Tudom azt is, hogy nagyon jó helyen van, három felnőtt van körülötte. Nameg ott a tenger, ahogy ő fogalmaz, mert bizony ő nem látja a túlsó partot, az csakis a tenger lehet, leginkább az óperenciás. Úgyhogy a napjai nagy részét a tengerparton tölti és leginkább homokkastélyokat épít. Tudom, hogy tele lesz élménnyel, hogy milyen a nyaraló, azt már tudom, hogy csodálatos a lámpája és gyönyörű az ágyneműje. Azt is egy hét után kérdezte meg, hogy tulajdonképpen mikor is jönnek haza. Leginkább Kirát hiányolja, ma is közölte vele, hogy adjam Kirát, mert vele akar beszélni és csak a cuppogást hallottam a volna két oldalán. Édesek, jó ez az illúzió, még akkor is, ha azt is tudom, hogy pár nap és ez a két bűbáj ugyanúgy fog visítozni és marakodni egymással, mint annak előtte.  Tudom azt is, hogy jövő nyáron, már lehet mindketten mennek, nekünk meg lesz egy nyugodt hetünk, ahogy most is. Viszont azt is tudom, hogy pár nap után már nem tudok mit kezdeni nélkülük. Hozzám tartoznak attól a pillanattól kezdve, hogy megfogantak. Tudja az eszem, hogy örülnöm kell, hogy ilyen talpraesett, ennyire önálló, a szívem mégis nehezen fogadja el. Minden nap alig várom azt a pár percet, amíg beszélünk telefonon, mert ennyi ideje van rám, a sok fontos elintéznivaló között, azért a "szeretlek anya és nagyon hiányzol" anya, ebbe szerencsére belefér. Fura érzés, hogy nincs már nekem kisbabám, két önálló kislányom van...akikre nagyon büszkék vagyok...DE akkor is hihetetlenül hiányzik és az a fránya idő, alig halad előre.