2012. november 29., csütörtök

Vicces sztori...igy másnapra már tényleg...

Tegnap este kicsit már mínuszba hajlott a toleranciaküszöböm. Ez részint annak köszönhető, hogy ha én éjjel sz@rul alszom, akkor másnap este tájékán már roppant módon tudok morogni mindenen. Mostanában pedig gyakran alszom sehogyse. Na nem rajtam múlik a dolog, hanem a két apró talpún, mert az egri várvédő asszonyok hozzám képest kismiskák voltak, ahogy én védem a hálóhelyem, de nonstop csata vesztes vagyok. Az egyik anya had aludjak el melletted, a másik hajnalban csattog, aztán egymást túrják le és én landolok a szőnyegen. Kira mondjuk jól nevelt, mert miközben bele könyököl a gyomromba, és rászólok, hogy Kiiiirrraa félálomban visszamotyog, hogy tessék és bocsi, majd amikor bevackol mellém, sóhajt egy "öszi" (köszit) és alszik. Szonja ezzel szemben ösztönlény, addig taszigál, amíg arrébb nem megyek. Szóval így telnek a "csendes" éjszakák minálunk. A reggelek meg futással, mert egyszerűen a reggel a halálom, ki kell verni az ágyból. Ehhez a héten hozzájött a Mikulásmizéria (30csomag oviba, plusz a sajátjaimnak, szeretek időben kész lenni mindennel.) Itt azért egy szürrealista képet bevillantok: a mosogató leszedett ajtaján (mert csak az volt méret) sebészszikével vágom a piros organzát csíkokra, mert nehogy már sima zsineg legyen a 30 zacskón. Ezt még megspékeltem azzal, hogy idén arany hópihés mintás organzát szereztem és minden egyes hópihén megugrott a szike. Tegnap este a lányok frissen mosva illatozva mesét néztek, én meg gondoltam lazítok egy kicsit és telefonálok, be is álltam a konyhába. A csajok  megérezve a szabadság izét őrült lomolásba kezdtek. Kirának sikerült egy teljes tekercs wc papírral beborítani a komplett nappalit, amolyan modern előkarácsonyi díszítésként. Kb. 6x szóltam ki, hogy most aztán azonnal összepakolni, mert hú meg ha lesz. Nem hatott, így kiugrottam a konyhából. Egyenest egy wc fecnire, ami nem lett volna baj, ha nincs alatta a babaházból egy négylábú műanyag kisasztal lábakkal felfelé. Miközben 3 lábú Luca széket csináltam belőle, a 4. láb szó szerint beleállt a talpamba. Én ilyen fájdalmat még nem éreztem, komolyan. Kirántottam belőle és ordítva végigvetődtem az ágyon. Kisebbikem rögtön legörbülő szájjal pityergett, hogy "Jajj anya bibi fáááj." Szonja pedig lefagyott, mint egy jobbfajta windows, majd mártírként közölte, hogy "könyörgöm anya ne legyén angyalka (ergo ne dobjam fel a pacskert) mert ez az egész az én hibám, én raktam oda. "Majd mindketten mindent elpakoltak, szerintem még azt is amit nem kellett volna. Reggel sántikáltam, mert még mindig fáj, a seb nem nagy, de a zúzódás emberes, mert a lábboltozatom lúdtalppá dagadt. Mindenki rajtam szórakozik, ha elmesélem miért is sántikálok. Az asztalt megragasztottam bosszúból és próbáltam nem figyelembe venni amikor Szonját lassabb tempóra intettem hazafelé az oviból, hogy hányavetin odavágta, hogy kellene nekem egy kerekesszék. Azért az sokat emelt a fényükön, hogy a közös fájdalomoszlató lábfürdő után, mindketten bekenegették a talpam úgy 3/4 tubusnyi Neogranormonnal, használni ugyan nem használt, mégis balzsam volt ... a lelkemnek mindenképp.

2 megjegyzés:

cucka írta...

nagyon jót nevettem, köszönöm, a csajok meg imádnivalóan empatikusak,akárcsak az anyukájuk! :)

Névtelen írta...

Hát mééénem nézel a lábad elé?!?
:o))

Jobbulást!
Eli

(írtam emilt)