Felemás bemutatkozás...

Elgondolkoztatok már azon, hogy ha odaállna elétek valaki, hogy mond el pár mondatban mi és ki vagy te, merre jársz, mi az utad a célod, jó helyen és igazán jól vagy-e, mit válaszolnátok rá? Én talán azt, hogy ezen gondolkodni kell és számolni, hogy mennyi örömpillanat van egy napban, esténként ahogy nézem a lányokat és azt gondolom megérte. Van-e olyan ember mellettem, aki a gödör aljára is lemászik értem, akit tényleg érdekel, hogy vagyok. Tudok-e sírni, nem pityeregni, könnyezni, hanem kiadni a fájdalom feszültségét. Jól érzem-e magam egyedül is, úgy, hogy közben nem telepszik rám a magány súlya. Szeretek élni, lenni, tenni és ez fontos. Fontos az, hogy szeretem a munkám, szeretem benne az embereket, szerettem azt is, hogy nagyon várnak így két hét után, a kollégák is, mert hiányzom. Sokan szeretik a humorom, ami tulajdonképpen egy eszköz, szintén oldani a feszültségem. Sokszor megköszönöm az emberek bizalmát, valami furcsa légkör folytán leülnek velem és megosztanak, sokan az egész életüket. Szeretek mentorkodni és most újra van 4 csiszolható nebuló, akiknek én mutatom meg a szociális munkát és majd ki ugrottam a bőrömből amikor közölte a főnököm, hogy úgy néz ki kapok egy egész csapatot hamarosan. Leültem és kitűztem célokat, hogy kell egy jogosítvány, kedden már kezdődik is a tanfolyam. Nem tudom a tavasz teszi-e, de pezsgek,olyannyira, hogy szerdánként táncórára járok, dede, én bizony és élvezem, bármilyen suta vagyok is. Ez az 1500. bejegyzés a blogon, beléptem a bűvös 7. évebe, hogy írom és azt hiszem ez még így is marad egy jó darabig. Bevallom olykor-olykor visszatekerem az idő kerekét a blogon és néha még pityergek is, számtalanszor végigolvastam a kommentjeitek, jó érzés, hogy visszatértek ide, mert érdekel a sorsom-sorsunk. Jó az is, hogy pár olvasóval találkozhattam is és nagy cél, hogy szeretnék is még. Milyen ember vagyok? Őszinte, mindig, néha nyers, vallom, hogy az adott szó kötelez, mint ahogy a kimondott szónak is súlya van. Közel a negyvenhez élem meg a nőiességem, ha így haladok lassan sminkelni is fogok :) Jár ezzel az állapottal valami fűszer, ami csak az enyém, ami miatt egyedivé értem, mint egy testes vörösbor. Nyílt vagyok és közvetlen, ki merem mondani azt amit érzek vallom, hogy nem minden fekete és fehér, sokkal inkább árnyaltabb, szürke. Hiszem, hogy egy ember mindig úton van, saját és a világ megismerésében, nem célba kell érnem, hiszen az út maga a cél, hogy ne rekedjek meg sehol. Szeretem megélni az itt és mostot, nem szeretem ha rabolják az időm, mert ez az egyetlen amit soha többé nem kapok vissza, ezért nem várok senkinél 5 percet többre, sehol és soha. Hiszem, hogy az Isten azért tesz elém próbákat, mert tudja elbírom és megbirkózom velük. Hedonista vagyok, és ez nem minden esetben előny, próbálok nem rágódni semmiféle múltbéli dolgon, nem visszanézni és agyalni a miérteken, mert elmúlt, nem megváltoztatható és pont. Hiszem, hogy minden okkal történik, minden találkozás, minden elkerülés, minden ember, minden megtapasztalás okkal kerül vagy nem kerül az életembe. Törekszem a harmóniára, a lelki egyensúlyra, igazi mérlegként.....mert  azt gondolom minden bennünk van. Ha eltemetve is, ha mindig szem előtt - mindegy az. Ott rétegződnek az emlékek, a vágyak, a ki nem mondott gondolatok. Ott vannak bennünk az ölelések, és ott fáj bennünk a kihűlt párnák hidege. Valahol a mélyben, ott várakoznak csöndben a forró éjszakák, a lázas hajnalok, a homlokra tett hűvös kezek.Nem, semmi nem veszett el. Az egyszer gondolt gondolatok sem lettek semmivé. A félrenézések se, a véletlen találkozások se, az elharapott szavak, félbehagyott mondatok, mind, mind ott vannak, legbelül. Egymást tartja, óvja, szorítja. Nevet bennünk és fáj bennünk, kiált és rendre elcsendesül ez az egyszervolt, megismételhetetlen, gyönyörű szövevény, az életünk.