Mama

Igen tudom, hogy nem normális, hogy hajnal 3-kor holdacskás hálóingben ülök a gép előtt és epres túró rudit eszem. Akkor is evvan, egytől forogtam, mint valami ventilátor, egyébként meg ha alszom is, akkor meg szülök, az elmúlt 3 iccaka sikerült vagy 18 gyereket megszülnöm.
Más a fenti fotón, ha valakinek nem lenne teljesen világos, Szonja éppen kacsint, két szemmel, kérésre. Na ennyit a technikai részről. :)

Anyák napja van ma...emlékszem az elsőre, ippen két éve és éppen 3 hetes volta gömbölyűtalpú már akkor is blogoltam, Majdnemnyuszi irt egy kommentet, ma is emlékszem rá, akkor és ott nagyon jól esett, ma is. "Anyák napja van ma, ugye milyen jó?" Ennyi, pár szóban benne van minden. Annyi mindent kaptam az anyasággal, célt, hitet, türelmet, könnyeket. Ne mondom, hogy rózsaszín felhő az egész, de elég ránéznem az alvó lányomra, vagy rátenni a kezem a gömbölyödő pocakomra és minden rossz távoli lufinak tűnik, amit visz a szél. Furcsa az én anyák napi élményeim nem anyához kötődnek, hanem nagyihoz, az első neki mondott versike minden sorára emlékszem:
"Édes kedves nagyanyókám, anyák napja van ma
milyen jó, hogy az én anyukámnak is van édesanyja
reggel mikor felébredtem az jutott eszembe
anyák napján legyen virág mind a két kezembe.
Ehyik csokrot Neked szedtem, odakint a réten
tudom te is nagyon sokat fáradoztál értem.
Kimostad a ruhácskámat, fésülted a hajamat.
jóságodat felsorolni kevés lenne ez a nap.
Köszönöm, hogy olyan sokat fáradoztál értem,
és hogy az én jó anyámat felnevelted nékem."

Már 14 éve nincs itt velem, még megérhette, hogy révbe értem, de a templomban már nem lehetett mellettem. Mostanában mégis sokat látom, a gesztusait, a mosolyát, Szonjában, a kicsi lány mozdulataiban a szemében, a szeretetében. Már többször írtam, hogy mennyit tanultam tőle, mindent, leginkább embernek lenni. Ha mindezt át tudom majd adni a lányaimnak, akkor elmondhatom, hogy nem éltem hiába és tudni fogom azt is, hogy mamikám mosolyogva néz majd fentről minket és ha eljön az idő és újra találkozunk, remélem még egyszer hallhatom majd azt a mondatot, amit búcsúzóul kaptam Tőle: "Nagyon sok örömem volt benned!"

Anya, hmmm furcsa nem tudnék semmi jelentőség teljeset, megkapót kiragadni, nincsenek érzések, illatok, talán a jótékony homály és a szerepcsere. Mindig is gyenge volt, talán ezért is jött az alkohol, majd a pszichiátria. Mindig is támaszra volt szüksége, mindig is én voltam az erősebb, ma is az vagyok. Azt hittem az unoka majd közelebb hoz minket, tévedtem. Imádja Szonját, de nem tud gondoskodni róla, ahogy rólam sem tudott. Ma már elfogadom, hogy nekünk soha nem lesznek összebújós ölelkezéseink, nagy titkok megbeszélése, pletykázások, közös sütés-főzések. Ő is megmutatott nekem sok mindent, sajnos leginkább azt, hogy nem akarok élni. Nem hibáztatom ezért, de nem is tudok vele mit kezdeni, elfogadom, bár megérteni soha nem fogom. Világra hozott, megköszönöm, és fura kimondani, de ennyi...

Szóval anyukák, leendő anyukák, szívben született anyukák, nagyik és keresztanyukák. nem az illatos virágcsokor a mai ajándékunk, hanem az apró kezek, avagy a lapáttenyerek, a versek, a csillogó szemek. Az emlékek, amik a mieink, a hitünk, hogy élni kell, mert egyszer mindenki anyává válik így vagy úgy. A várakozás, egyben elindulás is, a gyermekünk mindig is egész része létünknek. Nélkülük másképp sütne a nap, másképp dalolna még a madár is...

Abban a pillanatban, amikor a gyermek megszületik, megszületik az anya is. Soha nem létezett előtte. A nő létezett, de az anya még nem. Az anyaság valami teljesen új érzés...

Csak egy kép, anyakedvence

Szonja segit

Az a helyzet, hogy a szerdai "mingyá' szülünk" állapot nem kicsit pörgette fel nálunk az eseményeket. Hipp-hopp Vuk helyett kikerült a csajok szekrénye, kivasaltam mindent, előkerültek a bébicuccok, bébijátékok, lassan szépen minden a helyére kerül, fizikailag és lelkileg is. Mindehez természetesen lelkes segéderőm is van, a kis 90centisünk személyében, aki "Szonja segít" felkiáltással a nyomomban van. Fölöttébb lelkes ha Picibaba, (aki már Kija névre hallgat a nővérkéjétől is) holmijairól van szó. lelkesen, söpör, felmos, törölget, mosogat, pakol, itatja, eteti, hintáztatja, pelenkázza a medvét. Együtt teregettük a játszószőnyeget, plüsscsörgőket, és pontosan tudja, hogy a mózes, ami már előkészülve a szekrény tetején figyel az ő tesóját fogja rejteni hamarosan. Ahogy készülődünk mi, úgy veszi át ő is a lendületet és a kétévesek bölcsességével magyarázza mindenkinek, hogy anya hamarosan kórházba fog menni, ott is alszik és doktorbácsi kiveszi a tesóját a pocakból és jönnek haza, na és persze a tesó hoz Szonjának ajándékot. (Itt egy kicsit kiszólnék, kedves olvasóim még mindig nagyon bizonytalan vagyok, bejöjjön-e a kicsi lány a kórházba hozzánk, ha belegondolok már most nagyon hiányzik, de nem szeretném ha traumaként élné meg, hogy neki haza kell jönnie, én pedig maradok, nagyon jó lenne ha megosztanátok ebbéli tapasztalatotokat, gondolataitokat velem. Snitt.)Hihetetlenül vigyáz a pocakomra, napról napra mutatja meg mennyi báj, szeretet és tudás van benne. Ma például a boltban joghurtot kellett venni a tesónak, hiába magyaráztam, hogy van itthon még 1, de akkor is az nem Szonjának kell, hanem tesónak. Azt hittem megzabálom, minden nap hálát adok az égnek, hogy itt van és még most sincs fogalmam arról, hogy mivel érdemeltem őt ki...azt már nem is említem, hogy mekkora csodaként élem meg, hogy újra születik egy lányunk. Bundás fogalmazta meg talán a legegyértelműbben: "3 éve még abban sem mertem hinni, hogy valaha gyerekünk lesz, most meg nézd mindjárt ketten szuszognak mellettünk." :)

Csipkerózsika :)

Tegnap megvolt az első nst. Hááát vicces volt, mert felérve a szülészetre olyan ismerős voltam inden és egyszerre idegen is, mintha nem is két éve lettem volna ott. Az a szülésznő fogadott, aki anno SZonjával volt mellettem és az a dokibási, aki segédkezett az orvosomnak a császárnál. Kb. 10 percet kellett várnom és felfeküdhettem, rámpakloltak mindent és a kicsi lány meg sem moccant. Bundi mondta a hülyeségét, mérlegelte magát, jóizűeket röhögtünk, de ded csak aludt és aludt. Aztán két szülésznő megunva az alvókáját elkezdte macerálni, vagyis mozgatni a hasam, háát nem mondanám , hogy hirtelen ébredt, mert semmi. Csipkerózsika jóvoltából 50 percet feküdtem az oldalamon, már mindenem el volt zsibbadva. Az nst értékelhetetlen, közben meg már azon aggódtam, hogy dokibácsi szépen hazamegy az uh-ból. Este 6-kor már azt hittem, hogy megvárjuk a reggeli műszakváltást is, kapusbá' már Bundival poénkodott, hogy lehet a hasából ítélve, most ő fog szülni, velem meg egy nyugdíjas szülésznő osztotta meg, hogy tuti nem ikerek-e. A hasrázásnak egyetlen tökéletes eredménye lett, miszerint majd össze pisiltem magam. Aztán megkegyelmeztek és elengedtek. Az uh-ban egy komplikált beteg volt és 2 komplikáltabb várta a dokibát. Mivel a ctg értékelhetetlen volt, így kaptunk egy potya uh-t, flow-t kellett ugyanis nézni. Az első pillanatban mind a 3-an felröhögtünk, a kicsi lány, ugyanis állát kézzel megtámasztva édesdeden aludt, áramlás, lepény tökéletes, közölte is a doki, hogy ennél jobban már nemis jelezhetné, hogy teljesen jól ejtőzik odabent. Szoba került a szülés is, naná, hogy megint a császárral kezdtem. Hááát az lesz, a babó már most 3kg körül van, a hegem meg erősen vékonyodik, ezt persze megértettem és el is fogadom, úgyhogy 37-38 héten konkrétan beszélünk erről, a hegtől függően. Dokibá' szerint egy esélyem van simán szülni, ha kiírás előtt elfolyik a magzatviz és kb 4 ujjnyival érkezem a kórházba. Ühüm....figyelembe véve az előző mamuthordásos terhességem, az elfolyatlan magzatvizem és az alig nyitott méhszájam, simán fognak tolnia műtőbe, evvan... Szóval lassan pakolom a cucvarekom össze, mert (hamarosan) itt az idő!!!

Bocs(i)lány és Macifiúk

Csendes kis esőre hajló délutánunk van, ded és apjuk alszik, én meg ma orvososdit játszottam. Voltam tanácsadáson, ami kb 2 percet tartott, és ezek hetente látni akarnak, mi vagyok én fizetés? Nemrég értem haza a fogorvostó, lekezelte az ínyem és azon problémázott, hogy tudom felvenni a bugyim cöcö, lett volna egy-két ötletem mit mondjak neki, de ez a dokibá' túl jóképű és sármos ehhez. Jham ma visszautasították az y-os Kyrámat, mert nem magyar, de a barátnőm szerint ez hülyeség, utánajár a dolgoknak, mondjuk szerintem annál előbb megszülök:)
Alvás, rapszodikus még mindig, igaz most már, ahogy a fenti kép is mutatja macikkal azért megy. A nagyobb maci igaz kicsit hangosan horkol, ded menőn utánozza és Szonja szerint Büdös a szája (cigizik). A kisebbik csíkos pizsamás maci egészen új ajándék, de úgy néz ki beválik, mert Gidu barátnőm addig mondogatta a jánygyermeknek, hogy ezzel a Pizsis Macival kell aludni, hogy törpénk el is nevezte Pizsamacinak. Nem akarom elkiabálni, de remélhetőleg van még esélyünk egy jól alvó gyerekre és nem fogok vérben forgó szemekkel bolyongani iccakánként. Az utóbbi időben ez azért előfordul, egyrészt mert már sehogynemjó feküdni, másrészt mert Szonja alvás közben matricaként működik. Asszem' megkívántam a medvéimtől az alvást, úgyhogy ahogy kicsilány mondaná bocsiii de mennem kell.

35

Bannnyek ez már a véééghhhh(e). Marhára nem szembesültem vele, hogy kicsi Kyra hamarosan a kiságyat fogja koptatni és nem az én bordáimat. Aztán szembesültem néhány fényképpel, majd a tükörrel, majd azzal, hogy sehogy nem állunk. Majd a tekintetekkel, aztán a dumával, hogy mennyire el van változva az arcom és lent van a hasam, ami népi hiedelem szerint a közelgő szülés jele. Nomeg, hogy szerdán már nst is lesz, nem csak uh és szombaton már május és én májusban szülök. Szóval ma kipakoltam a gardróbot, ahová a két lány cuccait szuszmákolom be, a saját szekrényem aljába pedig behajigáltam azokat ami majd a kórházban kell, mert nehogy már rohamszülésem legyen (höhö) és ne tudjak összecuckerájozni. Szóval kitört rajtam a pánikolós fészekrakás, mint valami megkésett fecskén, akinek most esett le, hogy a többiek már bőszen a tojásokon üldögélnek. A nagy nekidurálásnak persze az lett a nyögés vége, hogy jól bekeményedtem és a kiscsaj is itt-ott feszegetett. Szóval pihi és röhögés azon, hogy Szonját kompletten le tudom árnyékolni hasilag ebben a szép napsütéses időben. Meg Győziékhez is mehetnék zebracsíkos ágyelőnek, ajvé striák. Éjjeli műszakot is vállalhatnék mert pontban fél kettőkor menni kell, nincs mese és apelláta. 5 hetet már tuti nem birok ki egyben, mondjuk vicces, hogy Szonjával is ezen nyekeregtem, aztán meg majd 41 hetesen dinamittal kellett kirobbantani. Szóval elvagyok na, csak csetlek-botlok, mint egy keljfeljancsi, mert nehéz úgy közlekedni, hogy nem látom a lábfejem, ennél fogva azt sem ami a lábam előtt van, billegális vagyok, ma leguggoltam az almásrekeszhez a boltban, ennyi elég volt, hogy seggreüljek, mert elvesztettem a súlypontom. Bizonytalan vagyok, egyszerre siettetném és késleltetném ezt az időszakot, édes teher a puttonyom...de hamarosan lecuccolok, ez azért még édesebb...

"Gidusz szejetem, Pepét is szejetem"

Biztosan veletek is történik olyan, hogy megmaradnak, érzések, emberek, ízek, illatok, találkozások, hogy ott folytatódnak beszélgetések minden zökkenő nélkül, ahol hónapok óta félbehagytátok. Vannak állandó dolog, olyan találkozások, ahol nem elcsépelt frázis a hogy vagytok, miújság, minden rendben-e. Ahol az együtt töltött idő érték, ahol úgy szeretik a gyereked, mintha a sajátjuk lenne. Kisemberünk szeretetradarja soha nem csalatkozó, közel 5 hónapja látta őket, mégis élénken élt benne az emlékkép, péntek este már toporogva várta őket a kocsibejárónál, skandálva a bevezető mondatot. Neki (még) természetes, ami nekünk sokszor nem az, hogy kimondom annak, akit szeretek, hogy szeretem, hogy ölelem, hívom, vele alszok el. Tobzódott a kicsi lány a szeretetben és nem azért mert az én húsom az én vérem, valóban nem lehet őt nem szeretni, egész lényéből sugárzik, az az őszinte báj és szerethetőség, ami mindannyiunkban meg volt valaha. Annyi minden van benne, ami már nincs meg bennem, remélem soha nem veszíti el. Irhatnék somindent erről az 5 éves barátságról, magasztos beszédet, tömjénes dicsérést, mégis egyszerűen ki tudom fejezni, Gidus és Fecó, a családunk része, védőhálót fonva körénk. Sokáig aggódtam mi lesz, amikor kórházban leszek, világra hozni a pici lányt, mennyit, de mennyit fogok hazagondolni, hiszen egy éjszakát sem voltam távol még Szonjától, olyan részem ő, mint a borsónak a héja. Tudom, hogy Bundival ők ketten jól meglesznek, igen ám, de szeretném, ha a Zuram mellettem lenne, második lánya születésekor. Egyetlen embert tudok elképzelni Szonja mellett, egyetlen emberre merem teljes szívvel rábizni egyik legféltettebb kincsemet és örülök, hogy kimondatlanul is észrevette ezt, igen Gidus lesz Szonjával, én pedig átadhatom magam nyugodt szívvel annak a pillanatnak, ahogy ég a földdel újra összeér. Csodaszép cseresznyevirágos hétvégénk volt, igazi békebeli, a fiúk főztek, ráadásul ehetőt, a pléden heverésztünk, kirándultunk, beszélgettünk, jó volt na, remélem a képek is visszadják ezt a hangulatot, ezt a feltöltődést, azt a belső békét, amit mindig elhoznak nekünk...:)