Október 23.

Nem akarok itt nagy szavakat hablatyolni, de most bennem él az ünnep, tegnap bent az intézetben én csináltam a műsort, és számomra ez az egész emberközeli lett, olyan idősekkel, akik megélték, akik mesélnek róla, akiknek a szemében tegnap könny csillogott. Én meg vizsgadrukkos voltam, sok éve már, hogy tv kamerát toltak az arcomba, s annak is, hogy műsort szerkesztettem, izzadtam na... mint a kömlői halott, újra bele kell jönnöm, mint kiskutyának az ugatásba. Nem használok hát nagy szavakat, azt hiszem amit erről el tudok mondani, az mind-mind benne van abban, amit tegnap mondtam...

57 év, majd egy emberöltő, mely eltelt a szabadságért vívott harc óta. A körülöttünk, mellettünk ülő idősekben, azonban ma is élénken él ama bizonyos 1956. október 23.-a minden pillanata. A szabadság vágya mellett, sokan féltették szeretteiket, sokan aggódtak, hiszen napokig semmit nem tudtak róluk. Amíg én a történelemkönyvek lapjairól, nagyszüleim elbeszéléseiből ismertem meg a történteket, addig ők 56 minden mozzanatát saját bőrükön érezték. Hiszem, hogy nincs náluk hitelesebb múltidéző, nem hangzik igazabban a szó, mint azoktól halva akik minden lélegzetvételükkel ott és akkor mindent megéltek. Mi is volt akkor, azon az őszön? Nem voltak altábornagyok, itt nem volt stratégia és taktika, itt csak halálba menő tizennégy-húszéves gyerekek voltak, lányok is, akik betelvén egy istentelenség szörnyű ürességével, a jelszavak csatornalevesével, a hazugság emészthetetlen maszlagával, és nekimentek felborítani a hegyet, megfordítani a történelmet, eszméletlen céltudatossággal élni vagy meghalni. És felborították a hegyet, és megfordították a történelmet, és győztesen élve maradtak. Élve maradtak elsősorban azok, akiknek a testük meghalt, mert örökké élnek az örökkévalóban és a nemzet szívében, és élve maradnak a többiek, akik talán csak most eszmélnek ájult boldogságban a kitárult messzeség, a testi és lelki szabadság, a végtelenség szemléletében. Nincs még olyan nap a történelem kezdete óta amely világosabban mutatta volna, hogy az ember szabadságvágya örök és elpusztíthatatlan, mint az a bizonyos október 23.-a. Mi, magyarok, nem szeretjük a bizonytalanságot, s ha egy mód van rá, nem is csinálunk felfordulást. A magyar nemzet mindig józanul, megfontoltan és békésen akart változtatni. Így akart '48-ban, '56-ban és 1990-ben is. Az élet, a sors, vagy nevezzük bárminek is azonban másképp akarta.

Egy azonban biztos 56. fénye és vére megmaradt. Megmaradt az utókornak útmutatásul éppen annyira mint hitéül és okulásul. A akkori rendszert az egész magyar nép söpörte el. … A világon páratlan szabadságharc volt ez, a fiatal nemzedékkel a népünk élén. A szabadságharc azért folyt, mert a nemzet szabadon akart dönteni arról, hogy miképpen éljen. Szabadon akar határozni sorsa, államának igazgatása, munkájának értékesítése felől. Az akkori fiatal nemzedék, most itt él körülöttünk, megteremtve nekünk a demokráciát, példát mutatva a szépre a jóra, egy Tamási Lajos idézettel át is adnám nekik a szót:

A háromszín -lobogók mellé

tegyetek három esküvést:

sírásból egynek, tiszta könnyet,

s a zsarnokság gyűlöletét,

s fogadalmat : te kicsi ország

el ne felejtse, aki él.

Mert úgy született a szabadság,

hogy hullt a könny és hullt a vér.