mondhatnám nulla, semmi, zéró. Nem mondom, mert igenis van, csak a hétvégére lecsitultak a kedélyek, úgyhogy nyugis kis szombatunk van. Az elhelyezéséről semmi hír, mindenki hallgat, mint szar a fűben, többek között én is, mert azt gondolom, hogy nem nekem kellene rákérdezni, hogy akkor hétfő reggel ugyan melyik objektumba menjek be dolgozási szándékkal. Úgyhogy maradok a kisöregjeimnél és csinálom a dolgom. Az első két nap feszültségét már levezettem, ha valaki kérdezi, hogy na mi lesz akkor, én csak vigyorgok, hogy fogalmam sincs, egyébként is azt szokták mondani, hogy amíg nincs hír, az jó hír. Az oviban is zajlott az élet, első körben az én kisebbik jányom, hétfő reggel a csoportajtóban búcsúzáskor olyan magad szinten vágta ki a magas c-t, ahogy én még életemben nem láttam. Néztem is, hogy most akkor megszállta-e valami vagy miért is csinálja ezt a minimanccsal ajtóba kapaszkodós zokogós etapot, de sem én nem találtam, sem ő nem adott rá magyarázatot. Másnaptól már újra ő volt, vidám, csacsogó és eljutottunk odáig is, hogy amíg beszéltem az óvónénijével, bevonult az orvosi szobába és ügyintézett. Sőt már puszit sem kér, rohan, mert az óvónébi befonja a haját és ő "öjökje úgy akaj majadni". Sikerült mindent tisztázni, sokat változott komolyodott a kiscsibe szerinte.
Szoniéknál már kicsit érdekesebb volt a helyzet, ugyanis az iskolaérettségre keményen rádolgozó óvónéni, aki egyébként is bumeráng módon volt jelen a csoportban (jött-elment-visszajött) bejelentette, hogy hétfőtől ismét elmegy.(remélem most már végleg). Nem akarok ebből túl nagy morális kérdést csinálni, de megvan a véleményem, fél év van hátra ebből a nevelési évből, fullra kikészítette az egész csoportot, a kis nebulójelöltek úgy sírnak, mint a kiscsoport első két hetében. Talán jobban is járunk így, "véletlenül" a csoport egyik dadusa is felmondott másnap, áááá dehogy gondolom azt, hogy felmondós óvónéni viszi magával...dehogy. Új óvónénit egy másik oviból kapnak, áthelyezik, nem azon sem elmélkedem, hogy ez, hogy esik neki, szerdán közölték vele, hogy hétfőn itt kezd, másik dadust pedig egy másik csoportból kaptak, neki nagyon örülök, idős, olyan mint egy nagyon szerethető nagyi. A maradék óvónénit és dadust, akik nem mellesleg a barátnőim én kanalaztam össze a klotyóban, mert oda vonultak ki bőgni, hogy most mi lesz. Úgy néz ki sikerült összepakolnom őket, mert másnap már az egész ovit kivitték szánkózni, játszani, ami szerintem alap egy ilyen időszakban.
Pénteken iskolanyitogató volt, az egyik művészeti tanár volt náluk, aki egyébként kisvárosunk híres szobrásza is, nagyon megdicsérte Szonja rajztehetségét, és ötleteit, mert amikor megkérdezte tőle miért ezeket a színeket használja, Szonja hosszas magyarázatba kezdett, hogy a pillangók gyönyörű lények, éppen annyira, színesek, mint egy szivárvány, ezért használta fel a szivárvány színeit :) (Ellenben mindenben különbözünk húgával, aki ceruzát sem hajlandó venni a kezébe) Délben újra megjelent a telefonomon, hogy Gyöngyi óvónéni hív, megállt bennem az ütő, hogy megint baj van, mert az én okos nagylányom egész héten produkált, több társával együtt pszichoszomatikus tüneteket, has-fej or fogfájás, de azért hívott, hogy hallgassam meg mennyire kacag és felszabadult Szonja, ilyennek már nagyon régen látta. (Jó lett volna látni is). Ma kiesett az ominózus fájós fog, valamint elmesélte Szonja, hogy túl van az iskolaérettségi vizsgálaton, játékosan, ahogy ez szerintem kell és szabad, labdadobálós kérdezz-felelekkel és nagyon meg lett dicsérve, mert ő tudta egyedül az egyenlőségjelet, szóval itt tartunk most. Jön a farsang, (Szonja bohóc akar lenni,bohócorral és vizet spriccelő virággal, egyenlőre jelmez sincs, csak kalap) meg lassan-lassan apa is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése