Lillencs története folytatódik...

Vigyázz extra csöpögős!!! :o)

Hogy kicsoda Lillencs??Naná, hogy én, ebben a mesében, azonban én vártam Picur(ok)ra és nem Pompom. Lillencs az ezeréves nicknevem, mondhatni úgy a XXI. századi virtuális világ szüleménye. Restanciám van és ez a hajnali óra éppen alkalmas rá, hogy "ledolgozzam". Pár napja megkeresett Nóri, aki tulajdonképpen évek óta ismerek és nem is tudja mennyit segített nekem. A történet a betegségemhez kapcsolódik, csupán 4 betű PCOS. Amit okoz: meddőség, amivel kezelhetjük egy gyógyszer. Kiket érint, minden 5. meddőség oka, sejthetitek. Még Szonja a pocakomban volt, amikor felkerült a honlapra ez: http://www.pco-szindroma.hu/index2.html (linkelés még mindig nem megy). Ennek kapcsán pedig megkeresett a napokban Nóri, hogy íródik egy könyv, sorstársaknak, akik még az út elején járnak és belekerülne a történet egy része és egy kép a kicsi lányról, ha beleegyezem. Azt hiszem ez a legkevesebb amit adhatok és persze, hogy beleegyeztem és levélváltásunkban megemlítettem, még egy "kis adalékot", miszerint érkezett egy újabb kicsi lány hozzánk. Ő pedig megkért, hogy folytatódjon a történetünk, az ígéret megvolt, úgyhogy íme:

A történetem azt gondoltam még akkor, hogy befejeződött, megkaptam a csodát, hiszen régen várt lányunk, Szonja 2008. április 16.-án épen, egészségesen megérkezett, örökre beleégetve a szívembe azt a pillanatot, amikor először összekapcsolódott a tekintetünk. Azt gondoltam, éreztem, hogy minden perc, minden év, minden sikertelenség és könny ellenére, végre teljes és boldog az életünk. A Mercfomin végleg a társammá, barátommá vált, szedtem is hűségesen, a kicsi lány pedig gyönyörűen cseperedett. A párommal pedig arról kezdtünk el beszélgetni, hogy talán próbáljuk meg újra a meddőségi kezelést, hiszen mit adhatnánk nagyobb kincset a lányunknak, mint egy testvért. A meddőségi orvosom akkor azt mondta, hogy adjak hálát az égieknek és tegyem össze a kezem, hogy Szonja megszületett, mert élete egyik legnehezebb feladata voltam, egyet is értettem vele, s el is fogadtam, megértettem, hogy így gondolja, hiszen nekem is ez volt életem legnehezebb "feladata.". Vártunk, a ciklusom a szoptatás mellett is szépen beállt, kiegyensúlyozott voltam és boldog. 2010. szeptember végén újra találkoztunk az orvosommal, hogy a következő nyáron belevágnánk ismét az inszeminációba/lombikba, mert a lelkemben már ott él a kistesó, rábólintott. Október elsején volt a születésnapom, a lányommal sétálni indultunk és betértünk a gyógyszertárba is, akkor már a ciklusom sokadik napján jártam, kicsit elkeseredve, hogy ismét felborult a rendszer. Vettem egy terhességi tesztet, hazaérve megcsináltam és életem legszebb szülinapi ajándékaként azonnal megjelent rajta a két csík, csak pörögtem a nagylányommal, örömkönnyekben úszva, hogy kistestvére születik. Tudtam, éreztem, hogy egy második, egy ekkora csodát kapva, minden rendben van és lesz. A meddőségi orvosom egyetlen egy szót tudott mondani a telefonba: hihetetlen. Igaza volt, amikor megláttam a pici dobogó szívet, sok minden átértékelődött, többek között az, hogy minden lehetséges, lehetséges szoptatás mellett, elzárt petevezetékkel teherbe esni, lehetséges, hogy a szívben született érzések, lehetnek bármekkorák valóra válnak. Te aki most ezeket olvasod hidd el, sikerülni fog, mert alattad a föld van, feletted az ég, de benned ott van a létra. Csodás terhességem volt, már senkivel sem kellett küzdenem, hogy szedhessem a metet, hogy akkor is kell ha szoptatok, társammá vált ez a gyógyszer, hiszen életem két legnagyobb kincséhez segített hozzá. Problémamentes terhesség után 2010. május 27.-én megszületett második kislányunk, Kira. A lehető legnagyobb természetességet hozva létével, teljessé téve életünket. Édesapám nemrégiben elhunyt, nem kaphattam nagyobb ajándékot, minthogy megismerhette mindkét unokáját, ha pedig a pici lány szemébe nézek, minden alkalommal édesapám tekintetét látom benne.
Mégis minden reményem és hitem ellenére, ha 4 évvel ezelőtt azt mondja nekem valaki, hogy hajnalban itt ülve, nézem majd a lányaim, ahogy összebújva alszanak, nem hiszem el. Sőt be kell valljam néha még ma is olyan érzésem van, hogy hihetetlen, hogy ők a mi gyerekeink, a húsunk a vérünk, az életünk soha nem vált volna ilyen kerekké, ha ez a két kis szeretetgombóc nem lehetne velünk.