Kira még javában a pocakom rugdosta a belső telephelyről, amikor eldöntöttem, igen én egyedül, mert az egyházi keresztnevek választásából nem engedek, hogy ő bizony Kira - Dóra lesz. Dóra, azaz Isten Ajándéka, hiszen mi más is lehetne ő nekünk, ha nem egy csodás ajándék, amit hiszem, hogy csakis fentről kaphattunk, hogy tanítson minket. Ahogy az atya is fogalmazott, mozgalmas az életünk, igen valóban az, vele és általa. Nagyon régen terveztük már ezt az eseményt és bevallom őszintén nem így. Ad hoc trombitáltam össze a családot, mert már nagyon sok időpontunk volt arra, hogy ő is kereszténnyé váljon. A 4. ruha van éppen rajta, (kettőt kinőtt) amit a keresztelésre szántunk, az is úgy, hogy 3 nappal a keresztelő előtt kerestem égre-földre azt a ruhát, amit még a nyáron vettünk neki, 3 napon át kerestem, feltúrtam mindent, amit csak elképzelni lehet, de nem került elő. Választási alapom nem lévén, azért aranyozódott be végül a kishölgy, mert ez az egyetlen ruha volt a városban. A fiúknak meg közöltem, hogy nem, nem kell nyakkendő, de el nem indultak volna nélküle, ez volt az első alkalom a közel 20 év alatt, hogy a hites uram ezt önként és dalolva öltötte magára. A keresztelő időpontjáról is voltak halvány fogalmai, hogy a kis hurrikán nem fogja végig ülni a miét. Szóval 15.-én a szombati esti mise után vettük be a templomot, remélve, hogy kissé már fáradni fog a kishölgy, de tévedtünk. A templom összes zegét-zugát bejárta, hol az apja, hol én futottunk utána. Mire elérkezett a szertartás ő is kellően ünnepi hangulatba került és onnantól, hogy megkapta a keresztelő gyertyát meg se mozdult. Maga a szertartás nagyon szép és bensőséges volt. "Pista pap", mert mi csak így hívjuk, minden tiszteletünk mellett az életünk része, ahogy ez a templom is. Ő áldotta meg a házasságunkat, ő tartotta keresztvíz alá Szonja - Sáránkat és most Kira - Dórát. Ő kísérte utolsó útjára imádott apósomat is. Ő az aki bejár az idősekhez az intézetbe, ő az aki segít az utolsó útra készülőknek. Ő az az atya, aki a parókiáról misére menet focizik a parkban a gyerekekkel, és ő az is akinél órákon át beszélgettünk a jegyesoktatás során. Ma már kanonok, de éppen annyira hétköznapi ember ma is, mint sok-sok évvel ezelőtt. Mosolyogva konstatálta, hogy a gyerekek fel-le rohangálnak a templomdombon, ahogy azt is, hogy a legkisebb egy igazi örökmozgó és éppen csak meg tudtam akadályozni, hogy kipakolja az ostyákat az oltárból. A keresztelő végén mindannyiunkhoz odajött beszélgetni, ahogy megteszi ezt akkor is, ha éppen a zöldségesnél találkozunk. A képek Ági munkái, aki mesterien értett ahhoz, hogy elkapja azokat a pillanatokat, amire nagyon-nagyon jó lesz emlékezni, ahogy ezt az utolsót is már a keresztelő utáni közös beszélgetésen, ami annyira természetes volt, hogy én nem is emlékeztem rá...
Ragozhatnám a szavakat, remélem a képek valamit átadnak abból a meghittségből Nektek is, amit azon a szombat estén Isten Házában átéltünk mi mindannyian, a CSALÁD!
1 megjegyzés:
De bizony, hogy átadnak a képek. :) Már a fb-on is végigmerengtem rajtuk párszor, most itt nálad megint. :) Gyönyörű hangulatuk van,mint amilyenek vagytok Ti, mint CSALÁD. :)
A kis keresztény lánykának pedig kívánom,hogy a JóIsten kísérje az útján.
Megjegyzés küldése