8 hónap...

EZEN MA SÍRVA RÖHÖGTEM! :o)

8 hónap néha nagyon soknak tűnik, néha meg nagyon kevésnek. Az én életemben most nagyon kevésnek. Hiszen mához 8 hónapra már túl leszek az első munkanapomon. Őszintén mondom, hogy egyáltalán nem várom, nagyon nem. Több okból sem. A legfontosabb ok a lányok. Nem lesz az, hogy most éppen 8-ra besétálunk az oviba, mert úgy tartja kedvünk, vagy hazajövünk ebéd után, mert most éppen nincs kedvük ott aludni. Jézusom, most azt sem tudom még, hogy érek be minden nap időre dolgozni, úgy, hogy előtte két csibét leszállítok az oviba. Tudom én, hogy ez az élet rendje, de engem mégsem vonz, hogy hasznos tagja és adófizető állampolgára legyek ennek a nagy társadalomnak. Én úgy érzem, hogy most és itt teljes az életem és siratom azt az időt, ami már nem ilyen lesz és soha többé nem jön vissza, mert nekem ez így és most jó és nem bánnám ha így maradna. A másik, nincs segítségem akit ugrasztani lehetne, most még bébiszittyó se (a régi jól bevált tanul), éppen új szereplőválogatást tartok, aki 3 óra után sem menekül Kira mutatványaitól fejvesztve, az marad, januárra kell az ember, mert nyelvtanfolyamra mennék. Mondjuk még azt sem tudom,hogy augusztusra hová csomagolom el őket, mert ovi nem lesz, e munka az igen. A másik ok a munkahely, nem kell ahhoz még szakmai szem sem, hogy lássam kívülállóként és napi vendégként, mennyire kiégtek a kollégáim, amolyan robot üzemmódban, mosolytalanul, robotként végzik a munkájukat a napi problémákkal és küzdelmekkel. Tudom persze, hogy nehéz időket élünk, hiszen érzem a bőröm, de vagy fecskeként nyarat csinálok, vagy megszököm. A harmadik, kiesett 5 év és én munkaalkoholistából, anyalkoholista lettem, képes vagyok-e visszarázódni, teljesíteni, felvenni a régen elgurult fonalat, képes leszek-e maximálisan megfelelni a saját elvárásaimnak anyaként és dolgozó nőként. Azt persze még tegyük hozzá, hogy a 40 kliensből, jó ha 8-at ismerek, igen a többiek meghaltak, képes leszek-e bizalmat ébreszteni bennük. Lesz-e erőm és akarom-e azt a terhet, amit bírtam, a demenciát, a leépülést, a haldoklók kísérését. Biztosan, de képes leszek-e otthagyni a napi problémákat, és behúzva magam mögött az ajtót csak a családomra koncentrálni. Mert régen ez nem ment, volt, hogy órákkal később értem haza és bizony volt olyan is, hogy 12 órát ültem egy haldokló mellett, ezt  8 hónap múlva nem tehetem meg. Rengeteg kérdés és ambivalencia van benne, mert igen éppen annyira hiányzik, mint amennyire visszatartó erő. Van még 8 hónapom agyalni, de azt hiszem nem teszem amolyan carpe diemként én jobb szeretném ezt a 8  hónapot a lányaimmal tölteni, hiszen van még 8 hónapunk és ez annyira hosszú idő...ugye? :)