Találkozás....

A nagy karácsonyi mizériában ugyan elkezdtem én irni ezt a bejegyzést, de mindössze a cimig jutottam. Aztán most meg betojt a mozilla, de nem adom fel, igaz ez a böngésző meg nem ir hosszü i betűt, de azt meg képzeljétek oda. A másik technikai oka, hogy holnap reggel or délelőtt lesz egy kis műtét a bal kezemen és még előtte szerettem volna ezt megosztani, mert esetlegesen egy kézzel én ugyan nem fogok pötyögni. 

Szóval már többször irtam itt is az iskoláskori barátnőmről. Rajta kivül mindössze 2 ember van, aki az égegyadta világon mindent tud rólam, ide számolva a piszkos kis stiklijeim is. :)

Ha karácsony, akkor ők is jönnek haza az anyukájáékhoz és biztos lehetek benne, hogy hozzánk is, ahogy abban is, hogy ott folytatjuk majd a beszélgetést, ahol a nyáron abbahagytuk. A sor különös kegyeként, neki is két kislánya van, és a két nagyobbikunk már most örök barátságot kötött. Nagyon jó volt újra látni és ölelni. Átbeszélni azt, hogy az iskolapadban szőtt közös álmaink egyre-másra megvalósultak, jó tudni azt, hogy még országhatárok sem választhattak el minket egymástól. Mi már tudjuk azt is, hogy az ellentétek igenis vonzzák egymást hiszem annyira különbözőek vagyunk. Nagyokat nevettünk azon, hogy pont olyanok vagyunk, mint a nagyobbil lányaink, a cserfes, nagy és mindenkit irányitó Szonja, és a csendes, visszahúzódó törékeny Blanka. Édes volt ahogy a lányaim körüldongták a pici Kittit, aki akkorákat rötyögött, hogy az összes nyolc hónapjával betöltötte a teret. Azon már meg sem lepődtünk, hogy ő is két babával lepte meg a lányaim, ahogy én is az övéit, mindössze egy mosollyal nyugtáztuk. Nem tudom igazán megfogalmazni mi ő nekem, a barátom, a húgom, a fogadott prókátorom, a lelkiismeretem, a nyugalmam. Eléggé feledékeny ember vagyok és iszonyatos a névmemóriám, de még ma is emlékszem a förtelmes cicanacijára 2.-ból, hogy kibe volt halálosan szerelmes, hogy ráncigáltam el egy rockbulira 8.-ban és úgy berúgott valami kever pálinkától, mert nagyon nagynak akart látszani, hogy miközben ő vigyorgott, hogy esnek le a csillagok én röhögve szuszogtam, mert a hátamon cipeltem haza. Sokat aludtunk együtt és mindig várni kellett rá, ma is, most is belekalkuláltam, hogy fél órát minimum késik és igazam volt. Ha valahová indultunk, akkor mindig korábbi időpontot mondtam neki, hogy tutira odaérjünk. Ragozhatnám itt órákon át, hogy mennyi, de mennyi közös élményünk van, de a barátságunk alapja mégsem a sok közös élmény, hanem azok a pillanatok, amikor felkucorodunk egy ágyra és órákon át beszélgetünk és tudom, hogy ezt napok keresztül sem unnánk meg. Köszönöm, hogy ő van nekem és hogy általunk itt lesznek egymásnak a lányaink is....