Amikor van időm, erőm érzelmeim, érnek hatások amik elgondolkodtatnak sokszor megteszem. Ahogy ma is. Alszanak a lányok, csend van...Csapkod most körülöttünk az élet és a halál. Mindig azt hittem burokba rakhatom a szeretteimet, megvédhetem őket bármitől. Sok-sok éven át hittem ezt, aztán tessék, a kollégáim mérges gombát esznek, apám fekszik a halált várva és én nem tudom kimozdítani a mély depressziójából, Meghalt egy fiatal rendőr, akitől szülővárosomban éppen most vesznek búcsút, itt hagyott egy pici lányt, remélem az angyalok majd vigyáznak Rád Dusán. Egyik barátom kilátástalan helyzetében sósavat ivott, túlélte...Sorolhatnám még, de nem akarom...Közben meg itt a másik pólus, ami számomra az élet, az értelem a kicsi lányom szemében, hogy reggel ha ébredéskor föléhajolok már fogatlan vigyorával csal örömkönnyeket a szemembe. A nagylányom, aki imádja a kicsit, aki reggelente kiabál, hogy "anya felébjedtem". Hálát adok a sorsnak, hogy épek és egészségesek, hogy itt vannak. Olyan keskeny a mezsgye élet és halál között és olyan örök ez a körforgás. Tegnap itt volt anyu, életemben először büszke lehetek rá, hogy ő az anyám. Kellő tartással és alázattal viseli a helyzetet, amit az élet sodort elénk, hogy egyszercsak búcsúzni kell. 47 éve élnek együtt, még ma is a fülemben csengenek a szavai, "60 fölött már minden nap ajándék lányom". Ambivalensek az érzéseim és csapongok. Ma voltuk a két lánnyal az intézetben, végiglátogattuk az időseket, 3-an mentek el az utolsó látogatásunk óta, a fekete lobogó ma is ott lengett a homlokzaton. Szonja kérdezte mi ez, próbáltam a kis nyelvén elmagyarázni, megértette. Bent végigpuszilgatta a láttára ezer ráncos mosolyba szaladó arcokat. Beszélgettünk...93éves néni, icicpici csupa szív, csak annyit mondott minden reggel megköszöni a jó Istennek, hogy ma is rávirradt a nap, nem panaszkodott, nem dacolt, éli mindennapjait és hisz. Ez a bajom nekem, meg kell találnom a hitem, kell egy kis nyugalom és kegyelem, a templom csendje, az atya hangja. Annyira el voltam foglalva az utóbbi időben saját magammal, hogy közben elvesztem valahol a körforgásban. Csodálom a gyerekeim, olyan jó csak nézni őket, a Kicsi, ahogy rácsodálkozik a színekre, a mozdulatokra és a Nagy, ahogy rakja össze buksijában az összefüggéseket, ahogy csodál egy csigát, ahogy szöszöl az egyszerű kavicsokkal. Tudom, hogy nem védhetem meg őket a csalódásoktól amit feléjük is sodor az élet, tudom, hogy tanulni fognak abból is. Csak arra kérem a Jó Istent, hogy ölelhessem őket és letörölhessem a könnyeiket...bármilyen hosszú is az életünk, napjainak száma mégis véges...
Videó: http://www.youtube.com/watch?v=4kx54xuCc10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése