Mondhatnám azt, hogy Szoni már rendszeres vendég az intézetben, ahol dolgozom. Bőszen használja a vérnyomásmérőt, a gumikesztyűt a spatulát. Rendszerint leül az asztalomhoz, könyvel, bélyegez. Felvonul az irodára, fénymásol, faxol, telefonál. Szabad bejárása van mindenhová, még a kemény főnökünknek is a kedvence lett. Mondhatni intézeti gyerek, beül a vak nénihez, fogja a kezét, mosolyt csal a súlyos betegek arcára. Örülök, hogy neki ez a természetes, hogy nem fél a fehér köpenytől, hogy leül a nagy ebédlőben 30 idős ember közé és együtt majszolják a vajas kenyeret. Nem lepődik meg a járókereten, a kerekesszéken, vagy az ágyban fekvő betegeken. Tudom, sokan azt mondanák, ez nem neki való, mégis azt vallom, hogy igenis neki. Meg kell látni, meg kell tapasztalnia ezt is, számára ez is az élet természetes része. Szeret oda járni, szeret ennek a közösségnek a részese lenni. Mindig talál valakit, aki csatlakozik hozzá liftezni, hogy az emelten elnyúljon az idősek között a társalgó nagy foteljeiben. A konyhásnénik kamrájában is akad némi csemege mindig, mondanom sem kell oda is szabad bejárása van. Ma vettem először észre Kirán, hogy repdes, hogy ismét az intézetben vagyunk, naná, hiszen legalább fél órán át kézről-kézre jár és mindenki neki bolondozik, már most látni, hogy ő is intézeti gyerek lesz, kiderült ez már nyáron, amikor 5 görbebotos, otthonkás nénike őrizte álmát a kertben lévő hatalmas bükkfa alatt. Aki egyszer ide belép, megcsapja az elmúlás szele, de megcsapja a bölcsesség, a mese, a fehér kontyok, a kölni, a szemüvegek, a lassú, ráérős mozdulatok és mindaz a végtelen nyugalom, amit ezek a falak rejtenek. 15 éve ezekben a napokban léptem be először az intézetbe, életem első munkahelyére. Nagyon fiatal voltam és nagyon ideges és féltem az újtól, az ismeretlentől. Akkor még minden új volt és idegen. Aztán ahogy az idősek, én is megszoktam az új élethelyzetet. Sokat tanultam itt és sokat harcoltam, lépésről-lépésre kellett haladnom a létrán, folyamatosan tanultam a könyvekből, az idősektől. Sok-sok embernek fogtam a kezét a nehéz percek során, azt is megtanultam, hogy ha az én kezem is fogják az elmúlás pillanatában, akkor ott fogom megtudni, hogy jól tettem-e a dolgom. Volt pár bizalmas idős is körülöttem, két emlékezetes, egy bácsi, aki a halálos ágyán merte elmondani, hogy szerelmes belém, soha nem felejtem el. A másik egy operaénekes néni, aki akárhogy kérleltem nem énekelt nekem, egyetlen egyszer fakadt dalra, amikor elmondtam neki, hogy Szonja érkezik. Több lettem az által, amit az évek során megtapasztaltam, megértettem már azt is, hogy miért vezetett a sorsom ide...érzem, azt is, hogy mennyire nyitottak a lányaim minderre, szóval ilyen a mi Intézetünk...éppen annyira lágy és valós, mint amennyire kemény és misztikus...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése