Érik, fejlődik folyamatosan. Én meg csak kapkodom a fejem. Minden értelemben, válik pici gyerekből, kislánnyá. Nő, mint a gomba, hatalmas babapocakja helyét veszi át a kislányos forma, már rá tud csodálkozni a köldökére. :) Tartalmas beszélgetéseink vannak, óvja, védi a húgát, most is éppen kéz a kézben összegabalyodva alszanak. Nagyokat nevetünk. Tegnap arról beszélgettünk, hogy ne bandzsítson be a szemeivel, mert szemüveges lesz, brutális, ahogy be tudja húzni belső szemzugba a szemét. Később nézegette a kiskori fényképeit, majd büszkén hozta, rajzolt rá alkoholos filccel szemüveget, hogy megtudja, hogy nézne ki benne.(lsd fotó).
Tegnap pityeredett el először amiatt, hogy nincs itthon az apja, tudja, érzi, de ez az idő még nagyon nehéz egy háromévesnek, hogy mi a sok és mi a kevés, hogy mi a perc és mi a pillanat. Az esti fürdés során a nagy hancúrban belement a víz a fülébe, kivettem, fájtatta. Mondta, hogy majd apa meggyógyítja a fülét, mert mindig ő szokta, ebben a pillanatban már görbült is a kis szája, hogy mikor jön haza apa. 15mp volt az egész, de óráknak tűnő szívbemarkoló 15 mp.
Ma vásárolni voltunk egy nagyáruházban, tömeg, hatalmas tér. Amíg visszaakasztottam egy pólót, ő eltünt. Pár mp múlva hatalmas ordítozás az üzletben, segítsen valaki, hívjanak orvost. Nagyon megijedtem, remegve ordítoztam a nevét, majd megláttam, hogy egy nő lett rosszul, már többen a segítségére siettek. Nyakig leizzadva kerestem mindenütt. Aztán megláttam, éppen odaslattyogott az ügyfélszolgálatos hölgyhöz. Egy nagy kő gördült le rólam, kiabált ő, hogy anya, de a hangzavarban nem hallottuk egymást, így hát szólt a néninek. Addigra értem oda, nem sirt, nem volt megijedve, ellentétben velem. Stramm kis csaj, higgadtan közölte a pultossal, hogy azt hiszem elvesztettem az anyukámat, majd amikor megfordult, meglátott és már futott is a karomba. Nem szidtam le, soha nem meséltem neki még erről és ez az én hibám, saját kis kútfőből kért segítséget. Persze megbeszéltük, hogy én azt gondoltam ilyen soha nem fordulhat elő, persze ez hülyeség, mert nagyon is előfordulhat bármi.
Örülök neki, hogy ennyire önálló, ma egész délelőtt a szomszédban játszott, majd ott is ebédelt, az ablakból figyeltem, ahogy "egyedül" jön haza, (szomszédapuka, meg a kapu mögül) hangosan sorolta: "Ez itt az út, megállok, nézek jobbra, nézek balra, nem jön autó, akkor gyorsan futááás haza." Ilyenkor meg tudnám zabálni, bennem még mindig pici lány, akinek minden mozzanatához közöm kell legyen. Tudom, látom és érzem és persze mérhetetlenül büszke vagyok rá, hogy ennyire talpraesett kis hölgy. Elindult az úton, amin ténylegesen már nem mindig, de gondolatban minden pillanatban fogom a kezét. Közben meg reménykedem, hogy jól csinálom, hogy az a bizonyos érzelmi tarisznya az oldalán tele van, s elég lesz neki a hosszú úton.....bár titkon azért remélem, hogy sokszor hazafut majd munícióért.
Tegnap pityeredett el először amiatt, hogy nincs itthon az apja, tudja, érzi, de ez az idő még nagyon nehéz egy háromévesnek, hogy mi a sok és mi a kevés, hogy mi a perc és mi a pillanat. Az esti fürdés során a nagy hancúrban belement a víz a fülébe, kivettem, fájtatta. Mondta, hogy majd apa meggyógyítja a fülét, mert mindig ő szokta, ebben a pillanatban már görbült is a kis szája, hogy mikor jön haza apa. 15mp volt az egész, de óráknak tűnő szívbemarkoló 15 mp.
Ma vásárolni voltunk egy nagyáruházban, tömeg, hatalmas tér. Amíg visszaakasztottam egy pólót, ő eltünt. Pár mp múlva hatalmas ordítozás az üzletben, segítsen valaki, hívjanak orvost. Nagyon megijedtem, remegve ordítoztam a nevét, majd megláttam, hogy egy nő lett rosszul, már többen a segítségére siettek. Nyakig leizzadva kerestem mindenütt. Aztán megláttam, éppen odaslattyogott az ügyfélszolgálatos hölgyhöz. Egy nagy kő gördült le rólam, kiabált ő, hogy anya, de a hangzavarban nem hallottuk egymást, így hát szólt a néninek. Addigra értem oda, nem sirt, nem volt megijedve, ellentétben velem. Stramm kis csaj, higgadtan közölte a pultossal, hogy azt hiszem elvesztettem az anyukámat, majd amikor megfordult, meglátott és már futott is a karomba. Nem szidtam le, soha nem meséltem neki még erről és ez az én hibám, saját kis kútfőből kért segítséget. Persze megbeszéltük, hogy én azt gondoltam ilyen soha nem fordulhat elő, persze ez hülyeség, mert nagyon is előfordulhat bármi.
Örülök neki, hogy ennyire önálló, ma egész délelőtt a szomszédban játszott, majd ott is ebédelt, az ablakból figyeltem, ahogy "egyedül" jön haza, (szomszédapuka, meg a kapu mögül) hangosan sorolta: "Ez itt az út, megállok, nézek jobbra, nézek balra, nem jön autó, akkor gyorsan futááás haza." Ilyenkor meg tudnám zabálni, bennem még mindig pici lány, akinek minden mozzanatához közöm kell legyen. Tudom, látom és érzem és persze mérhetetlenül büszke vagyok rá, hogy ennyire talpraesett kis hölgy. Elindult az úton, amin ténylegesen már nem mindig, de gondolatban minden pillanatban fogom a kezét. Közben meg reménykedem, hogy jól csinálom, hogy az a bizonyos érzelmi tarisznya az oldalán tele van, s elég lesz neki a hosszú úton.....bár titkon azért remélem, hogy sokszor hazafut majd munícióért.
3 megjegyzés:
Hát ezt most végigbőgtem. Olyan furcsa nekem, hogy vannak egyidős gyerekeink, neked a legnagyobb, nekem a legkisebb és mennyire érzem, hogy nálatok ő a NAGY nálunk pedig a KICSI. Mintha nem is egykorú gyerekekről lenne szó. Pedig ugyanígy önálló a miénk is, sőt, harmadikként pláne önálló és talpraesett, mégis mennyire ő a kicsi.
Abban pedig hinni kell, hogy jól csináljuk, egyszerűen nem szabad ezt elrontani, örök aggály nálam is. Saját blogban nem is írok róla, de férjem és tesója két külön világ. Anyósom ki van bukva, nem tudom a helyében mit csinálnék, még azt sem lehet mondani hogy valamit elrontott, mert akkor mindkét gyereke egyforma link lenne, így csak az egyik az. Csak remélem hogy lesz értéke az együtt eltöltött első három évnek, mikor csak velük kellett foglalkoznom. Remélem megéri, hogy ők a legfontosabbak, hogy mindenekelőtt csak a gyerekeink. Csak bízni tudok benne, hogy ez nem fordul a visszájára, valahol belül érzem is hogy nem, de még nem tudhatjuk...
Hidd el én is csak reménykedem, mert engem egyszerűen nem neveltek, érzelmileg semmiképp és gyakran félek attól, hogy amit én nem kaptam meg, hogyan adhatnám tovább a lányaimnak. jajj bonyolult ez nagyon...
Nekem szerencsére szép gyermekkorom volt, sőt mivel anyukámnak 6 terhessége volt és csak én vagyok belőle (két vetélés, egy méhen kívüli, két gyerek akik csecsemőkorban haltak meg) így engem kifejezetten féltettek. Ennek is van persze hátránya, de szeretetben nem volt hiányom. Én inkább azon szoktam aggódni, hogy nem látom mit hoz ez a felpörgött világ. vagy pl én panelben nőttem fel. Ott időrengeteg volt. Annyit társasoztunk, sétáltunk hármasban, mindenre volt idő. Itt a családi ház mindig ad munkát, igaz hogy van három gyerek játszhatnak együtt, de olyan jó lenne még több időt velük tölteni. Igen, valahogy önző módon szeretném minden percüket magaménak tudni.
Persze most ovi előtt vagytok még inkább érzékeny időszak ez, osztozkodni más felnőttel is az egyetlenünkkel...Az viszont nem baj, sőt jó, ha ilyen önállóak.
Várom már az ovis beszámolóidat!
Megjegyzés küldése