...

Próbáltam megfogalmazni amit érzek...de ahogy leírtam az első mondatot, megakadtam. Csak ültem, és bámultam az üres papírt. Eszembe jutott egy gondolat, de mire befejeztem volna, már újabb kettő suhant át az agyamon. Akkor fogtam fel, hogy mennyire végtelenek az emberi érzések...küszködtem a szavakkal, hogy ha nem is pontosan, de legalább megközelítsem azt, ami a szívemben van. Akkor jöttem rá, hogy mennyire kevés azt mondani, hogy szomorú vagyok, boldog, vagy szerelmes...vagy valami ehhez hasonló közhelyet. Ezek csupán üres szavak...és az emberek nap mint nap használják...ki-ki a maga problémájára... -Fáj. - na de el tudja képzelni bárki is, hogy én mit élek át? Hogy amikor ezt mondom, lassan már fizikai fájdalomról beszélek? El tudja képzelni bárki is, hogy mi játszódik le bennem? Hogy mitől fáj? Hogy mi fáj? Hogy hol fáj? Nem...csak ültem az üres lap fölött, és próbáltam elcsípni egy maroknyi érzést a szívemből, hogy leírhassam...ha csak egy töredékét is...próbáltam határt szabni a végtelennek... És akkor vettem észre, hogy mennyire kevés szó áll rendelkezésemre. Hogy mennyire kevés az a sok közhely...én le akarom írni azt, amit eddig senki se tudott megfogalmazni...le akarom írni, hogy mit érzek olyankor, amikor holdfény besüt az ablakomon, közvetlenül a párnámra...le akarom írni egy nyári zápor érzését...vagy a friss tavaszi eső illatát. Egy kisgyerek őszinte nevetését...vagy sírását. A hóesést egy meleg szoba ablakából, vagy a didergést kint egyedül a kihalt utcákon. Le akarom írni, hogy mit érzek, amikor az öreg fák lombjába belekap a szél, vagy amikor egy kisgyerek szemében látom azt az őszinte csillogást. Úgy éreztem beleőrülök. Úgy akarok írni, hogy az szíven üssön. Hogy aki olvassa tudja, hogy mit éreztem abban a pillanatban...de azt hiszem én ehhez túl kevés vagyok...