Merengő...

2009. október

2010. október

2011. október

Pár napja rendezgetem a blogot, amikor egy kis időm engedi, múlt idézünk, leginkább úgy, hogy Szonja ül az ölemben és rácsodálkozik egykori önmagára, én meg mesélem az emlékeket, hogy odanézz ott vagy a fehér macival, hozd csak ide, látod ekkora voltál. Nagyon élvezzük mindketten. Lassan a 3. gyerekemmé vált az írás, jó visszanézni, jó visszaemlékezni és még a rossz dolgok is átértékelődtek. Aztán előjött egy régfeledett poszt,nekem meg az arcomon a mosoly és a könnyek íme:

"Cuckától kaptam az álomlabdacsot, hogy képzeljük el, vonzzuk be álmainkat, hogy mi fog történni velem/velünk, 1, 2 és 3 év múlva. Azt hiszem, ahogy a kedves blogtársaim is írták, merni kell nagyot álmodni, és hinni abban, hogy talán mindez megvalósulhat. Én már megtapasztaltam, hogy vannak még csodák, hiszem, hogy talán eljön még hozzánk 1-2. Nos akkor lelazulok és hajrá:)

2009. október 29.

Párás szemekkel bámulok egy papírdarabot, amin két picike csík mutatja azt, hogy a 1.5 éves kis cserfes energiagombócunknak kistestvére érkezik.Az esti meséket Bundás olvassa a kicsi lánynak, mert sok-sok év után végre a közelünkben dolgozik és minden este meleg vacsorával várhatjuk. A szüleim boldog nagyszülők, jól vannak és izgatottan várják az újabb unokát. A bátyám bemutatja azt a hölgyet, akivel leéli az életét. Lázasan készülődünk Gidus barátnőmékhez, hogy meglátogassuk a pár hónapos ikreiket. A házikónk végre teljes fényében pompázik, felújítva minden és a kertben hinátázó Szonja lányunkat a vele felnőtt ebünk őrzi.

2010. október 29.

Szonjának bemutatjuk az óvodát, ahol nemsokára pajtásokat szerezhet, és gyöngyvirág lesz a jele, mint az anyjának. Nagy őszi sétákat teszünk, faleveleket gyűjtünk, a 4 hónapos kistesó édesen szuszog a babakocsiban. Bundásom elégedett és boldog, teljes lett a család.

2011.október 29

A bátyám gyerekét és Szonjatesót tyúkanyóként őrzi és terelgeti a 3.5 éves Szonja, huncut szemekkel eljátszva a nagyot. Bundás, a bátyám és apukám a nagy almafa alatt sörözgetnek, az őszi napsütésben. Anyukám, a sógornőm és én főzőcskézünk.Kilépve a teraszra, felnézek az égre és arra gondolok, ezek a napok soha nem múljanak el.

Nincsenek most nevek, labdacsdobások, minden olvasómat arra kérek, gondolkozzanak el, képzeljék el mi lesz velük évek múlva, annyira jó és szép, hiszem, hogy a most is teljes életem, évek múlva még teljesebbé válhat, köszönöm Cucka."

Most komolyan mondjátok azt, hogy nincsenek csodák, önbeteljesítő jóslatok, hiszen a leginkább vágyott és várt álomlabdacsaim valóra váltak. Párás szemmel bámulhattam azt a bizonyos két csíkot, pontosan 3 héttel a vágyott időpont előtt, egy évvel korábban a saját helyzetemből adódóan ez volt a legmerészebb gondolatom, emlékszem ott és akkor alig mertem leírni, a szívembe már beköltözött kis tesót. Igaz arra is emlékszem, hogy Bundás akkor éppen külföldön dolgozott, de csodaszép őszünk volt, barátokkal, nagy sétákkal várva a májust, a kicsi lány születését. Az esti mesékben sem tévedtem, azóta is minden este apa mesél, igaz nem könyvekből, hanem Szonja kedvenceivel jönnek a kitalált mesék, leginkább a lusta lányról:). Kutyánk az nincs, de tavasszal érkezik, a megálmodott hinta ott lóg az almafán, a házikó, hát hogy is mondjam a tervek félkészek, agyban már gyönyörűen nézünk ki. A szüleim, várták az újabb kistesót és fájdalommal vegyes örömmel adok hálát a sorsnak, hogy édesapám kezébe vehette a legkisebb unokáját, hogy még utolsó evilági napján is mosolyra húzódott a szája, amikor megkérdezte, "hogy vannak a picikék". Igaz a bátyám hölgyét nem láttam azóta sem és az ikrek is váratnak magukra, de most még erősebben vágyok majd erre és remélem. Szonjának tényleg sikerült bemutatni az óvodát, (igaz 2011-ben itt valamit elirhattam) hála az égnek vannak pajtásai is, azt meg előre igazán nem sejthettem, hogy macskaőrülségéből kifolyólag idézem a hölgyet, a mi a jeled kérdésre a következőt kapjuk: "hellokittymosolygóscicafej". Számmisztikában is jó lehetek, mert mindössze egy hónapot tévedtem, hiszen 5 hónapos volt akkor és cseppet sem édesen szuszogva, hanem velőtrázóan üvöltve abszolválta a babakocsi látványát, de ez már valóban részletkérdés. A tavalyi év, sajnos unokatesó nem érkezett, erről reklamálok majd a bátyámnak, még fájóbb, hogy apukám már csak fentről figyelhet minket, a nagy égi almafa alatt sörözve. Anya valóban velünk él, s a sógornőm és főzőcskézett akkoriban.

Nem tudjam mit mondhatnék, mondhatnám, azt ucu neki írjunk még egy ilyen posztot, de ehhez most túl kusza vagyok belül, azért remélem sokan előveszitek ezt a labdacsot Ti is és emlékeztek, vágyakoztok, sírtok, tolul fel majd miden és pont ez ebben a szép és a jó. Sokszor siránkozom ebben a nehéz helyzetben, amiben most vagyunk, hiszem, hogy nem véletlenül jött elő ez a poszt, hanem pontosan azért, hogy rávilágítson arra, annyira bele lehet süppedni a fekete gondolatokba a gödör alján, hogy már felnézni is elfelejtünk esélyt sem adva annak, hogy észrevegyünk az aranyló napsugarakat.