Renitens ovikezdő...

Nem vagyok a toppon, mondhatnám azt is, hogy anyukámmal közöltem, hogy én akkor most leroskadok ide és kisírom a bánatom az éterbe. Reggel lelkesen készült az oviba, kiegyeztünk, hogy igen jöhet pörgős szoknyába, harisnyával és naná, hogy egyik pár zártabb cipője sem jött rá, úgyhogy nagyon frankón nézett ki szoknyában és sportcipőben, dehát ha egyszer beígértem a szoknyát, akkor beígértem. Sikerült a zsákot is bevinnünk, aztán kérdezte az óvónő, hogy maradna-e ebéd utánig. Akart, így 3/4 1-re mentem érte. Beléptem, megkínált egy kávéval a játékkonyhából és ott is hagyott. Papirokat töltöttünk, majd elmondta óvónéni, hogy ebédnél nem ült meg a hátsóján bujkált az asztalok alatt, kint szívesen volt és felvette a pótóvónéni szerepet, ajtóban állt, hogy nem menjenek ki a többiek, akik éppen fejvesztve üvöltöttek. Kockázott, épített, beszélgetett, énekelt. Hétfőn már ott alszik. Kimentünk a mosdóba, majd a szekrénye előtt ülve elkezdett sírni, hogy nem akar hazajönni. Kicsaltam hintázni, még a zsarolást is bevetettem, hogy hazafelé eszünk egy fagyit. A kapunk kilépve (vonszolva) már zokogva üvöltött, hogy nehhheemm akhhharrok hazamenni, vissza akhhharok menni. Meg mondom őszintén se köpni-se nyelni nem tudtam próbáltam magam és őt is nyugtatni, hogy de látod, mindenki megy haza ectect. Hazáig ez a műsor ment meg-meg állva, hogy fhhhoooolyik az orrhhhom és vihhhsssza akhhharok menni. Kibuktam, több felvonásban is, egyrészt, hogy nem tudtam kezelni a hisztijét, mert nem fogadott el semmilyen általam felkínált variációt. Másrészt pedig, mert mindenki rajtunk röhögött, hogy az én gyerekem fordítva van bekötve. Nem beszélve arról a lélekmarásról, hogy bakker mekkora szaranya vagyok, hogy az én gyerekem már a 2. nap azon akad ki, hogy nehogy haza kelljen jönni a meleg családi fészekbe. Bakker talán nem is kötődik annyira, mint kellene, mit rontottam el, ezen kattogtam gondolatban. Be kell valljam, hogy a dühöm egy vadidegen nőn vezettem le, aki megkérdezte, hogy ugyan miért üvölt ennyire ez a gyerek, halkan odasziszegtem, hogy semmi köze hozzá. Megsemmisülve értünk haza, én mindenképp. Tudom, hogy Szonja nem kemény szabályokhoz kötött, tudom, hogy mindenen keresztülviszi az akaratát, ha azt helyesnek látja, akár csak én. Persze azt is tudom, hogy az óvoda feladata főként ez a szocializáció, a kompromisszum a tolerancia. Én ma mindháromból megbuktam, evvan. Tudom, tudom az se lenne jobb ha reggel üvöltve hagynám ott és egész nap azon agyalnék, hogy ugyan megvigasztalódott-e már. Azt is tudom, hogy visszanyalhat még ez a fagyi is. Azt viszont álmomban se gondoltam volna, hogy a hétvégén arra kell valami stratégiát kidolgoznom, hogy hogyan hozzam haza könnyek és üvöltés nélkül...szóval várom a segítséget, a visszajelzésket tőletek, talán még soha nem vártam ennyire...