Háááááttt

persze, persze tudom, hogy háttal nem kezdünk mondatot, de ez most egy kivételes helyzet. Ideért a tavasz hozzánk is, előbújtak a hóvirágok a kiskertben és ha a 22-es kiscsizmát távolt tudom tőle tartani, ami nem könnyű feladat, akkor holnapra már virágba is borulunk. Nagyon lemerített ez a tél, minden szempontból, ezen oknál fogva még időre van szükségem, hogy tényleg én is új erőre kapjak. Ma már minden a régi kerékvágásban működik, Szonja oviba, ennek örömére Kira is alszik, mert nem súg a füle, hogy lehetne éppen játszani is ovi helyett. Negatívumokat most nem szeretnék írni, pedig lenne mit, de gondolom mindenkinek sajnos, remélem azért belül nagyon, hogy a tavasz meghozza a problémáinkra is az orvosságot. Amiért azonban ma billentyűzetet ragadtam, miután kifúrtam innen Bundit, az őBundisága maga. Be kell valljam néha bosszant az a tény, hogy ő minálunk az egyes számú bálvány mindkét aprólábúnál. Ő képviseli az engedékenységet, ő olvad el egy-egy mosolytól, mint késen a vaj, szóval azért szerintem így nem is olyan nehéz ebben a szerepben tetszelegni. Ritkán dörren rá a csajokra, igaz akkor emberesen, ez mondjuk leginkább abban nyilvánul meg, hogy szólok neki, hogy szóljon már ő is, mint tekintély a csajokra, mert már 20x figyelmeztettem őket. Erre előáll a nem halljátok mit mondott anya, mert persze szelektív süket a két csaj, de azért ennyire nem. Majd ezzel a lendülettel az ő édes apájuk nem értitek, jó akkor csináljátok tovább és nagy mérgesen kihátrál. Ergo ott vagyunk ahol a kiinduláskor, azzal a pöppetnyi különbséggel, hogy apjuk piedesztálján nem csorbul meg még a fény sem. Én meg leginkább ilyenkor mérges és féltékeny vagyok, hogy csak apával jó enni, inni, játszani, menni, kakálni, pisilni, na jó a két utolsó azért mégsem zavar annyira:) Apát kell ölelgetni, puszilgatni és olyan erősen szorítani, hogy az már fáj. Nem kapok én sem kevesebb puszit vagy ölelést, csak nekem olykor kuncsorogni kell érte, apának meg csak úgy jár. Különben is apa megveszi ebéd előtt a nyalókát és a legidiótább cukorkakarkötőt is ha bőszen rebegtetik neki a pillájukat. Kiváncsi lennék kedves lányok anyák, hogy ez nálatok is így megy, hogy apjuk, mint egy kis csaholó kis kezdőkutya lesi a kiskirálylányok minden kívánságát (és hülyeségét. ) Tegnap este már odáig fajult a helyzet, hogy konkrétan közöltem, hogy én akkor most ebben a szent minutumban elköltözök, mert anyára itt szerény véleményem szerint nincs szükség. Szonja lebiggyesztette a száját és közölte, hogy jó leszek, de kérlek ne menj el, aztán szívrepesve nézek a kisebbikünkre, várva a teljes katarzist, hogy megállna az élet kicsiny lakunkban nélkülem. Hát megállni megállt, az ütő, mert odabillegett a szekrényhez, kivette a cipőm, majd búcsúpuszikat dobálva integetve elköszönt. Bundi fetrengve röhögött, én meg közöltem, hogy maradok, de csak azért, mert sötét van, a denevér meg már nincs a pincénkben és tuti rám vadászna...majd folytattuk az estét menetrend szerint, azért Kirának csak odamondtam alváskor, hogy ott az a nagy szőrös apja, s mivel őt imádja raplizzon nála a ciciért...Kéne nekem egy fiú... vagy ez fordítva már nem így működik? Addig meg remélem, hogy csökken a szemem tikkelése, amikor meghallom, hogy apppppaaaa, azzal a jellegzetes semmivel sem összetéveszthető hangsúllyal, ahogy csak a kislányok tudják...a mieink legalábbis mindenképpen.