Pizsamás álmok...

A történet hosszú évekre nyúlik vissza, még a rég volt dolgozós énemből. (Az már mellékes, hogy peregnek a napok és nagyon nem sírom vissza azt az időszakot, pedig hamarosan eljön.) Szóval az intézet, kedvenc helye volt az utcai és piacos árusoknak. Bejöttek a nagy csíkos cipzáras táskáikkal és árulták a főként ruhaneműiket, amire naná, hogy a józsefvárosi piacon tettek szert. Az egyik ilyen árus volt B. nem szívesen vásároltunk tőle, mert ő maga is meglehetősen kellemtelen szagot árasztott és finoman szólva sem volt olyan, mint akit éppen most húztak ki a skatulyából, na meg a portékái sem voltak élre vasalva. Én csak a vásározásából ismertem, de egyik kedvenc kolléganőm szomszédja volt. Ő pedig mesélt róla, hogy tanár és sokáig tanított, mindaddig, amíg a férje egy gyors lefolyású kegyetlen betegségben meg nem halt, ő pedig itt maradt két kamasz fiúval. Nem volt más választása, lévén a tanári fizetésből nem tudta eltartani magát és legfőképp a gyerekeit, elment hát piacolni. Működött, ügyesen forgatta a pénzt és az árút, de még így is minden fillért a fiúknak adott, akiket egyetemre járatott. Aztán sokáig nem jött, beküldte az árút valamelyik fiúval. A barátnőm elmesélte, hogy őt is megtámadta a rettegett három betűs, pár hónap alatt le is győzte. A házban pedig ott maradt zsákszámra a felhalmozott ruha, elmentünk s a fiúkkal kiválogattuk, szerettük volna eladni, és legalább annyi pénzt összehozni belőle, hogy a kollégiumukat ki tudják fizetni. Akkor lettem gazdája két pizsamának, mondanom sem kell az égvilágon semmi szükségem nem volt gyerekpizsamára, legfőképp nem kettőre, akkor még annak sem volt jelentősége, hogy Hello Kitty van rajtuk. Arról, hogy az egyik 92-es, a másik pedig 122-es halvány lila gőzöm nem volt mit jelent. Naná, hogy az motivált, hogy tudtam a fiúk "csak úgy" nem fogadnak el pénzt, így hát vásároltam. Amikor pedig hazaállítottam vele és párocskám csak annyit mondott a "nem vagy normális " helyett, hogy milyen jól néznének ki benne a gyerekeink. Bőgtem egy sort ezen, mert érzékeny lelkem nehezen viselte, hogy gyerekeink akkor még csak a gondolatainkban és a hitünkben éltek. A pizsamákat, hogy ne fájdítsam tovább amúgy is eléggé megtépázott lelkemet bepakoltam egy zsákba és elrejtettem a leghátsó sosem használt szobánkba. Ott is maradtak egészen pár nappal ezelőttig. Az évek során párszor előkerültek ugyan, de mindig nagy sóhajok közepette gyömöszköltem vissza a zsákba. Nem úgy most, csak úgy vigyorogtak a késő őszi napsütésben a pizsik a szárítókötélen, éppen annyira mint a lányok amikor megkapták az esti fürdés után. Mindkettőre mintha rá szabták volna, és nagyon tetszett nekik, hogy egyformák. Nos sok-sok év után ez a két kis ruhadarab beváltotta az álmunk, a jóslatot, a reményt, amit pár évvel ezelőtt a párom fogalmazott meg. Mint már oly sokszor az életünkben most is beigazolódott, hogy semmi sem történik véletlenül velünk és nem utolsó sorban, hogy mindennek rendelt ideje van...