Már jó ideje, hogy dolgozik bennem ez a bejegyzés, már jó ideje álmaim vannak vele, már jó ideje azt gondolom ezzel kapcsolatban, hogy néha elveszik a csodát. Úgy döntöttem ide írom magamnak-nektek. Az én szemszögemből, az én életemből, hiszen ebben a történetben én vagyok a kapocs, az egyetlen közös pont. Talán soha nem mondtam még, és annak aki soha nem járt ebben a cipőben biztosan nagyon furcsán is fog hangzani, de olyan mély karcokat hagyott bennem a 10 év meddőség, hogy biza sokkal-sokkal többet beszélek róla, mint a gyermekeim születéséről. Kitörölhetetlen a sok-sok kudarc, a sok-sok reménnyel teli várakozás után a mélyrepülés. Az időt, a helyet és a szereplőket megváltoztattam, az ő érdekükben nem szeretném ha valaki is rájuk ismerne, bár kétség sem fér hozzá mindketten csodálatos emberek és én lehetek hálás azért, hogy barátaimnak mondhatom őket. A média nagyon-nagyon felkapta és görgette, majd jegelte a témát, most véleményem szerint újra előtérbe kerül. Gyakran hallunk a donációról vagy annak hiányáról, itt most nem a szervdonorokról szeretnék írni, hanem egy engem sokkal mélyebben érintőről. Petesejtdonáció, sok nőnek egyetlen esélye a saját gyermekre. Körmönfont jogszabállyal, amibe itt nem mennék bele, gyakorlatilag rokon adhat petesejtet vagy anonim módon az akinek gyakorlatilag csak a bugyija színét nem szablyák meg. Gondolom hosszú kígyózó sorok állnak a meddőségi intézetek előtt, hogy had kapjanak már cirka 20-30 injekciót a hasukba, meg egy ezt követő rövid altatást, hogy csak úgy adjanak valakinek petesejtet, akit soha nem is láttak, nem is ismertek. T. barátnőm egy gyönyörű 4 éves kislány édesanyja, nemrégiben utolsó lombikjukra készültek. Felhívott, hogy személy szerint az én Sz. barátnőmnek ajánlana fel petesejtet, ha elfogadják. Azt hiszem itt kezdődött egy végeláthatatlan kálvária. Telefon Sz-nek, mit szól hozzá, nemkülönben a férje. Lévén utolsó esélyük és egyetlen lehetőségük madarat lehetett volna fogatni velük. Velem is, T. barátnőmnek lett jó sok petesejtje, Sz férje is rajtra-kész volt, orvossal beszéltem, Mindent papírozni kell, mindent papíroztunk. Mindhárman hittünk a szebb jövőben, mondanom sem kell én mindenkit rángattam vissza a talajra, én meg csak úgy röpködtem a felhők felett. Innen lehet nagyot zuhanni...Ugyanis Dr. Főatyaúristennek nem lehetett megmagyarázni, hogy T és Sz. nem ismerik egymást, csak engem és rajtam keresztül egymás történetét. 2 napig nonstop a telefonon ültem. A lényeg: az a k..... bürokrácia, hogy senki nem mer felvállalni semmit, hogy senki nem képvisel érdekeket a főnökkel szemben. T. és Sz. nagyon akarták, mindketten. Az adó nem dönthetett, fel sem hívták, amikor egy sejtecske maradt, hogy esetleg nem-e adna hozzá kettőt, persze, hogy adott volna, senki nem kommunikált vele, mindenki csak elmondta milyen ritka az ilyen gesztus. Nem éltek vele, de létrehoztak egy olyan szituációt, amit senki nem akart, legfőképpen adó és vevő nem. Hiába adnék önzetlenül, hiába fogadnék szintén önzetlenül, ha fehér zaj van a kommunikáció helyén. Sarkitva is, de itt emberéletekről van szó, T. barátnőm előtti kalapemelésről, egy ilyen gesztusért és Sz. barátnőmék utolsó esélyéről, hogy gyerekük szülessen, az okosok meg elbaltázták, ez ma Magyarország, ez a XXI. század.
Kimondhatatlanul csalódott vagyok, és igen dühös, hogy Istenként tetszelgő emberek helytelen és szerintem általuk meg sem hozható döntéseket hoznak emberek felett, hogy elkommunikálnak, hogy inkább el-, mint meghallgatnak. Az íróasztalok mögött döntenek életről és halálról, meddőségi kezelésről, petesejt-donációról és amikor az élet egyetlen esélyt sodor valaki elé, akkor bebiflázott szabályozásra hivatkozva balf..-nak. Fogy a magyar, szüljetek, adjuk át amink van a felnövekvő nemzedéknek, jham, hogy szülnék, de nem tudok, hogy nevelnék, de nincs kit...áhhh!!!! Őszintén mondom, amikor jó emberekkel találkozom, önfeláldozókkal, másoknak adóval, mindig van valaki aki belesz... a közepébe. Sz rajtam keresztül üzent T-nek:"Hálás vagyok Neked, hogy ezt megtetted volna értünk, értem soha idegen még ilyet nem tett, még egyszer köszönöm, és kívánom,hogy gyönyörű gyermeketek szülessen" . Akkor is bőgtem a telefon másik oldalán és most is bőgök...tudom, hogy már nincs mit tenni..csak annyit kérek a Jó Istentől, hogy odafentről nézzen le Rájuk és simítsa meg őket, náluk jobb embereket nem ismerek. Én meg szerintem rágom magam még egy darabig ezen, mert a feldolgozás, az most nagyon nem megy...
Kimondhatatlanul csalódott vagyok, és igen dühös, hogy Istenként tetszelgő emberek helytelen és szerintem általuk meg sem hozható döntéseket hoznak emberek felett, hogy elkommunikálnak, hogy inkább el-, mint meghallgatnak. Az íróasztalok mögött döntenek életről és halálról, meddőségi kezelésről, petesejt-donációról és amikor az élet egyetlen esélyt sodor valaki elé, akkor bebiflázott szabályozásra hivatkozva balf..-nak. Fogy a magyar, szüljetek, adjuk át amink van a felnövekvő nemzedéknek, jham, hogy szülnék, de nem tudok, hogy nevelnék, de nincs kit...áhhh!!!! Őszintén mondom, amikor jó emberekkel találkozom, önfeláldozókkal, másoknak adóval, mindig van valaki aki belesz... a közepébe. Sz rajtam keresztül üzent T-nek:"Hálás vagyok Neked, hogy ezt megtetted volna értünk, értem soha idegen még ilyet nem tett, még egyszer köszönöm, és kívánom,hogy gyönyörű gyermeketek szülessen" . Akkor is bőgtem a telefon másik oldalán és most is bőgök...tudom, hogy már nincs mit tenni..csak annyit kérek a Jó Istentől, hogy odafentről nézzen le Rájuk és simítsa meg őket, náluk jobb embereket nem ismerek. Én meg szerintem rágom magam még egy darabig ezen, mert a feldolgozás, az most nagyon nem megy...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése