"Menjünk mamához, papához...

a temetőbe. Biztosan örülni fognak a virágoknak."
Tegnap délután a kicsi lánnyal verőfényes napsütésben mentünk ki a temetőbe. Nem írnék most emlékekről, hanem pár pillanatról, aminek szeretném ha nyoma maradna. Elsőként egy két kézzel a botjára támaszkodó nagyon idős bácsi, hosszú szövetkabátba, kalapban, ahogy állt a sír mellett, ahogy jelen volt ebben a képben, az emberi tartás és a mély gyász egyaránt. A másik pillanat Laci barátom sírja, a fejfáján a két kis porcelánangyal, gondolom pici fiai tették oda. A kislány az apukájával, aki azt kérdezte: "Jézus értünk halt meg, igaz apa?". Az a család, akik minden évben együtt éneklenek a sírnál. A legszívszorítóbb mégis a csöppnyi lányom volt, aki lehajtott fejjel, törpszli kezét összekulcsolva, imádkozott velem. Akinek tegnap meséltem először az elmúlásról, hogy miért visz ilyenkor mindenki virágot, miért gyújtunk gyertyát. Eddig az én rituálém volt a virágok rendezése, a sírok látogatása, ahogy az is, hogy mindig került 1szál virág annak az idegennek a sírjára, ahol sajnos jól látszott, hogy nem emlékezik rá senki. Szerettem ilyenkor egyedül lenni, mégis más volt tegnap, ahogy belesimult pici keze a tenyerembe, ahogy csendben figyelt, ahogy okosakat kérdezett, ahogy bandukoltunk, nagyon büszke vagyok rá. Tudom, hogy ma amikor kimegyünk először mi négyen együtt gyertyát gyújtani, ők fentről mosolyogva néznek le ránk...