Félévforduló

Hihetetlen, hogy ez a kicsi lány már fél éve része az életünknek, az egyik pillanatban, a másikban meg nincs ennél természetesebb. A kis kétfogú mosolyával bearanyozza az életünket. El sem tudom mondani mennyivel szegényebbek lennénk nélküle. Tegnap mégis majdnem véget ért a szimbiózisunk...A szoptatás számomra csodálatos dolog, az összebújások, a hangos kortyolások, ahogy belesimul az ölelésbe, ahogy kis keze rátekeredik az ujjamra,ahogy saját testemből etethetem, ahogy belealszik. Előző éjjel mindnyájan fáradtak voltunk, így boldogan konstatáltam, hogy 12 órát aludt egyhuzamban. Délelőtt nekivágtunk a napnak, kicsit érzékeny volt a mellem, 1 óra múlva már rázott a hideg és hozzá se tudtam érni, iszonyú fájdalom volt. Értetlenkedtem, hogy fél éves gyerkőc mellett mellgyulladás, na ne. Az ebédidőt zokogva töltöttem a fürdőkádban, Bundi a meleg tust engedte rám, én pedig fejtem és fejtem. Majd Kira jött, mindenféle "életellenes pózban" mellre raktam. Megküzdöttünk minden egyes cseppért, mindketten. Nagyon kiborultam és ekkor már nem csak a fájdalom miatt, Nagyfehir tárgyilagosan, mindent nagyon sajnálva közölte, hogy ha nagyon belázasodom abba kell hagyni a szoptatást...Elindultam a házidokihoz, akinek a délutáni rendelése elmaradt, a gyógyszertárban kaptam fájdalomcsillapítót és közölték, hogy menjek ki az ügyeletre, na ilyet kb félhalott állapotban mondanak az embernek. Sehova nem mentem, hazajöttem, összebújtunk a kiscsajjal, melegborogatás, szoptatás, váltakozva, mindeközben Szonja gyógypuszikkal halmozott el. Mondanom sem kell, hogy hiába volt Bundi itthon kb. 10 percenként keresték, asszem' volt akit az 5. csengetés után már nem túl finoman küldtem el. Nagyon nehezen indult meg lefelé a hőm, de nagyon-nagyon akartuk mindketten, hogy ez a szimbiózisunk megmaradjon. Egyszer csak megjelent az ajtóban a fogadott öcsém, 1.5 éve nem láttam, annyira örültem neki, azt hiszem ekkor mosolyogtam először. Elterelte a gondolataim, jó volt. Hajnal 4 óra van, nem mondom, hogy nem fáj, meg teljesen őszinte a mosolyom, de a nehezén túl vagyunk. Legalábbis remélem...Sok mindent akarta írni erről a kis tündérről, arról, hogy hangosan sikítva-gurgulázva nevet, úgy ahogy nekem soha, ha az apja majomkodik neki. Ahogy pislogás nélkül csodálkozik rá nagy szemekkel a világra. Ahogy nagy küzdelmekkel, kúszik, pörög-forog, felül, majd borul, mint a krumpliszsák. Ahogy eszi a kezét és a lábujját, ahogy akár órákat eljátszik, ahogy fürdéskor lábbal kipancsolja a vizet, ahogy egy pillanatra sem marad meg egy helyben, ez a kis sajtkukac. Ahogy a szürkéskék szemébe nézve, a mozdulatait látva teljesen Bundira emlékeztet. Ahogy türelmesen tűri, hogy bohócot csinál belőle a nővére. Fél évvel ezelőtt ugyanígy ültem hajnalban, hiszen tudtam ez a mi napunk találkozunk...Nem tudom elmondani mennyivel lennék szegényebb nélküle és nélkülük. Írhatnék még órákat az érzéseimről, arról a túláradó szeretetről ami bennem van, de inkább megyek és megpuszilgatom. Az égiektől is kapott ajándékot...odakint fehér minden...nagy pelyhekben esik a hó...lesz nagy öröm ha felébrednek...