1000!

Amikor 4 évvel ezelőtt belekezdtem a blog írásába, akkor még azt hittem ez a napló lesz az első gyerekem, azóta már mosolyra húzódik a szám, mert tudom, hogy a 3. helyre került. 2007-ben még én is azt hittem, hogy egy rövid hóbort, kósza szeszély lesz nálam. Aztán telt az idő, jöttek a bejegyzések, a visszajelzések, megismertem más bloggereket, befogadtak, figyeltek rám. Ők is beengedtek ebbe a kedves és szép társadalomba. Követhettem a mindennapjaikat, az életüket, a gyötrelmeiket, a szerelmeiket. Önismereti tréning ez mindenkinek. Saját magam számára íródtak, azt gondoltam jó lesz majd visszaolvasni. Jó is, tegnap amikor itt nosztalgiáztam este,bizony a két lány születését újra és újra elolvastam, az első napokat, heteket. Átlényegült a blog, ma már a lányoknak készül. Annyira nincsenek emlékeim a gyerekkoromból és ma már nagyon örülök ezeknek az irományoknak. Lementegetem nekik, ez az 1000. post, hihetetlen. Azt hittem egy Romana novella van az ujjaimban, de egy Háború és békére még én sem számítottam. Remélem, hogy legalább olyan szertettel fogják majd olvasni, amilyen szeretettel írok le nekik ide minden sort. Ha egy nagy blogbulit csapnánk, bizony egy pezsgős hordót kellene csapra vernünk, kimondani is fantasztikus, majd 200000 kattintás érkezett ide. Minden megváltozott a 4 év alatt, soha ilyen nehéz anyagi-emberi helyzetben még nem voltunk és ambivalensen soha ennyire boldogok sem. Ez a két csillag mindent megváltoztatott az életünkben. Tényleg a 3. gyerekem a blog és szerencsére nem a mostohafajtából. Azt hittem egyszer csak elfogynak a szavak, hogy nem lesz több és új mondanivalóm. Van és lesz is, minden egyes nap, hiába is hasonló, mindenben teljesen más. Életképek ezek és bár lehet, hogy egy-egy post órákig készül, mert közben kakaót kell készíteni, vagy csodálatos pingvint rajzolni, esetleg a két legkisebb kéz kapaszkodik belém, hogy felvegyem és őrült mód paskolja a billentyűzetet. Tudom, hogy hajszoló, kiüresedett emberi kapcsolatokat élünk, aminek valós oka ez a virtuális világ. Mégis ha nem lenne, akkor nagyon sok minden maradt volna ki az életemből, olyan emberek akikkel valószínűleg, csak úgy nem futottunk volna össze az utcán, a távolságok és az eltérő mozgástér miatt. Sok mindent köszönhetek Neked, aki most éppen ezeket a sorokat olvasod, lehet csak csendben zugolvasol, de akkor is tudom, hogy itt vagy és gondolsz rám. Értem szorítasz, velem mosolyogsz, talán még velem is pityeregsz. Ismerlek, mert hasonló vagy hozzám, érdekel mi történik velem, ennél fogva kedves vagy a számomra. Te pedig kedves ismerős aki válaszolsz nekem, akit szintén olvaslak, akit személyesen ismerlek, aki barátként érkezik hozzánk a nyitott ajtón át. Köszönöm azt, hogy olvashatlak benneteket, hogy befogadtatok, hogy merem remélni valamennyire szerethető is vagyok. Leginkább mégis azt köszönöm, hogy megerősítettetek, hogy velem együtt hittetek a csodában. Tudom, hogy ezért is sikerült, hogy ezért kaphattam meg életem legszebb feladatát az anyaságot. Ünnepeljünk hát, ne engem, ne a blogot, hanem azt kedves ismerősök és ismeretlenek, hogy vannak még igazi nagybetűs EMBEREK és amíg ez megvan lehet akármilyen mostoha a sors és a világ, mindig lesz egy szerethető sziget ahová visszavonulhatunk.