Kalandjárat

Beszélhetnék mondjuk inkább harmad osztályú akciófilmről is. Az a helyzet, hogy nem szeretem az akciófilmeket, ha meg én vagyok az egyik szereplője, akkor nagyon nem. A lányok múlt heti betegsége miatt elmaradt a látogatásunk a nagyszülőknél. A mai programunk első feladata az volt, hogy elbuszozunk a sárga busszal nagyiékhoz. Szonja már tegnap este el akart indulni, mondjuk lehet jobban jártunk volna. Reggelre leszakadt ugyanis a hó, úgyhogy a fenti képen látható kis hóvirágok az előkertben már hó alatt dekkolnak, Szonja legnagyobb bánatára. (Kitérő: Szonja kis ujjaival, mint egy törékeny álmot simogatta tegnap őket, ugyanis mindig itt mutatja nekem az előkertben Kukorikú bácsit, a képzelt barátját és meggyőződése, hogy a virágokat ő hozta neki. Jelzem nem tudom mi került a bal felső sarokba, bele nem akarok képzelni semmit, de ott valójában semmi nincs, ahol a képen a fényes valami van) Szóval kisebb-nagyobb pakolások után nekiindultunk a hóesésben, először még gondolkoztam, hogy menjünk-e, de megígértem Szonjának, így nem visszakoztam. Beugrottunk egy cukiba a buszra szállás előtt, hogy vigyünk pár sütit a szüleimnek, összesen két db volt, így már lóhalálában szaladtunk a másikhoz, ahol a "rögtön jövök" tábla figyegett. (hogy én ezt hogy utálom, rögtön mi???)A 3.-ba már nem galoppoztunk el, mert féltem, hogy lekéssük a buszt (jobb lett volna). Felszálltunk, leültünk, a sofőr meg mint valami őrült nekiindult. Féltem, csak úgy szorítottam a lányokat, mert egyszerűen éreztem, hogy valami történni fog. Egy kerekesszékes idős hölgy kezdett el veszekedni, mert valaki a lábtámaszának mert támasztani egy csomag pelenkát. Szonja csak figyelt és megkérdezte a nénit, hogy miért ilyen gonosz...innentől csend volt. Tudom, hogy miért tette a lányom, soha nem találkozott még olyan kerekesszékben ülővel, aki nem mosolyog, nem kedves, nem barátságos, bevallom én se nagyon. Gondoltam ez volt az a kis csetepaté amit megéreztem.... 5km-rel később satufék egy fiatal srác zuhant egy hatalmasat, bakker elájult, a sofőr meg ment tovább, azt felelte gyorsjárat. Itt akadtam ki, kb 30-an voltunk a buszon ebből ketten mentünk oda és segítettünk a srácnak, ergo felpofoztuk. Párat tudtam volna ütni a sofőrön is. Ezután elmentünk egy árokba borul hókotró!!! és személy autó mellett. Már kezdtem azt hinni, hogy hoho ennyi odaérünk, hívtam a bátyám, hogy merre jár, erre csattanás satufék. 2 autóval előttünk egy piros személyautó gyakorlatilag pillanatok alatt lett négyből kétüléses, elől egy idős házaspár. Mindenki kapta elő a telefonját, azért, hogy fényképezzen bakker!!!Zoomoltak, utasítgattak kinek honnan jó a fény. A sofőr legnagyobb problémája pedig az volt, hogy gyorsjárat ugye és most nem tud tépni. A sráccal akivel elláttuk azt aki zuhant egyet, hívtuk a mentőket és a rendőröket. Látszólag a sokkon kívül nem volt baja a néninek és a bácsinak, de ez a minimum. Leszállásnál csak annyit mondtam Szonjának, gyere kicsim megkérdezzük a bácsit, hogy délután is dolgozik-e, mert akkor hazafelé vonattal jövünk. Közölte a sofőr,hogy nem vagyok poénos, én meg, hogy nem is annak szántam és örüljön, hogy nincs ingerenciám ezek után felnyomni a főnökének, mert legszívesebben azt tenném. Hazafelé már sima út volt, nem is bánom, jó kis délelőtti műszakot csináltunk az őrangyalainknak. Nagyon sok dolog munkál bennem,leginkább az, hogy hol rontottuk mi el emberek, hogy nincs bennünk már semmi csak a légüres tér. Nincs empátia, nincs tolerancia, sem segíteni akarás és tudás. Ha bajba jut valaki miért nézünk úgy mintha ott sem lenne vagy még rosszabb, hogy vadásszuk a szenzációt. A bajba jutott ember lehetek én, lehetsz Te, de biztosan valakinek a gyereke, szülője, szerelme, párja, akit ugyanúgy hazavárnak, mint Téged és engem. Hihetetlen dühös vagyok, hogy itt tartunk, hogy csak megyünk el egymás mellett, szemellenzővel. Mit tanulnak így tőlünk a gyerekeink? Valamikor kaptam pár sort,egy kedves baráttól aki azóta már sajnos nem lehet mellettem, azt hiszem, most itt a helye, hogy a lányaim is olvashassák majd egyszer, a lányaim, akik segíteni fognak, meg kell tanítanom nekik, hogy olykor biza elég egy fecske is.

„Az vagyok, akitől mindig az igazat kapod, nyersen, tömören, akkor is ha fáj... Az vagyok, aki dinamizmust, színt visz az életedbe és nehezen felejthető emlékeket őrzöl majd utánam... Az vagyok, akire nem tudsz haragudni, mert 1 mosolyommal leveszlek a lábadról... Az vagyok, aki mindig figyel Rád, akivel bármit megoszthatsz, és aki addig nyughatatlan míg nem segít rajtad, és újra mosolyogni nem lát... Az vagyok, aki mélyen, tiszta szívvel, önzetlenül, önmagadért fog szeretni, de aki csak akkor fogja mondani Neked, amikor ezt valóban így érzi... Az vagyok akit, soha nem fogsz megérteni igazán, de akit pont emiatt fogsz csodálni és végtelenül szeretni... Ilyen vagyok, mert én tudom, hogy egy nap sem jön vissza az életből, hogy újraélhesd... "