Szerdától...

nem kicsit éltünk stresszben és vírusok között. Szonja egész szerda éjjel tüzelt és hányt, így csütörtök reggel a doktornéninknél kezdtünk. Mivel egy kereszt aceton volt a vizeletében, másnap újra vinnem kellett. Az éjjel hasonlóan telt, turbózva azzal, hogy én is vacogtam a paplan alatt egy Algopyrinnel a bendőmben, hogy édes Istenem, csak most ne legyek beteg, mert mi lesz itt velünk. Közben nézegettem Szonját, aki két mini alvás között hányt és zokogott, hogy nem mehetett farsangolni. Nekem a legnagyobb problémám az volt, hogy sikerüljön legalább a lázcsillapító kúpnak benne maradnia. Péntek reggel a rendelőben aztán elbőgtem magam, aceton +++ kereszt, csak annyit mondtam a doktornéninknek szipogva, hogy tudom-tudom, hogy kórház, de had kapjunk még egy kis haladékot, kire hagyjam Kirát és anyukámat. Kaptam egy tesztet itthonra, de délutánra sem változott a helyzet. Átmentem a beutalóért, de már itthon sem bírtam könnyek nélkül és az én beteg nagylányom törölgette le. Szívszorító érzés volt, hogy ketté kellene szakadnom, de hogyan. Péntek este amikor mindenki elaludt sírva csomagoltam össze a kórházi csomagot, mert nem hittem benne, hogy itthon maradhatunk. A sógornőm látva kétségbeesésem szombat hajnalban vonatra ült és délelőtt megérkezett. Akkor már ivott Szonja és bent is maradt. Azonban anyukám és Kira 39 fokos lázzal ébredt. Inkább nem gondolok bele abba, mi lett volna akkor ha éjjel beviszem Szonját a kórházba és ők ketten egyedül reggel veszik észre, hogy egyikőjük sem bír felkelni. Közben néztem Szonjának vizeletet +, sógornőm boltban volt és főzött, én ágyat húztam, lázat csillapítottam, teáztattam, fűtöttem és jártam hármójukat körbe-körbe. Kira igazi kis szívós bige, mára jobban van, mama is, mivel Szonjának még mindig hőemelkedése van, elkezdtük az antibiotikumot, mert cefet ronda a mandulája is, a vizeletében nincs aceton. Sógornőm hazament, holnap dolgoznia kell. 

Összességében: Soha az életben nem éreztem még magam ennyire magára hagyottnak és tehetetlennek, ha rágondolok még most is könnyek sorakoznak a szememben. Egyedül szembe nézni a megoldhatatlannal, rohadt kicsinek érzi magát az ember. Ha nem lett volna Ani, aki helyrerakott, Gidus, aki tartotta bennem a lelket, a sógornőm és a szombaton is nekünk telefonáló doktor néni, nem ilyen lenne a vasárnapunk. Igaz három szólamban hallom a köhögést, de jelen pillanatban még ez is zene füleimnek. Valami mérhetetlen csodának érzem, hogy én nem feküdtem ki, mert nem lehetett és remélem egyáltalán nem is fogok, vagy csak akkor ha ők már ennél is kicsit jobban lesznek...Mellékzönge: anya megkapta a védőoltást, ennyit ért. Kirának csúszik az ovikezdés, Szonjának viszont lesz pótfarsangja óvó nénije felhívta, hogy közölje vele, ...én meg remélem jó gyorsan elfelejtem az elmúlt napokat!

Léteznek bizonyos ősi erők. Legtöbbjüket elpusztította a civilizáció, de az anyaság mit sem változott az idők folyamán. Állatok, emberek e tekintetben egyformák. Az anya szeretete gyermeke iránt a világon semmivel sem hasonlítható össze . Nem ismer törvényt, könyörületet, mindent merészel, és lelkiismeret-furdalás nélkül eltapossa azt, ami az útjába áll.

Agatha Christie