2014. január 14., kedd

Ajándék Nektek...



mert megérdemlitek, naná. Hiszen van aki 7 éve olvassa az agyament blogom és az a minimum, hogy egy ajándékot adjak nektek, mert adni jó és kapni is. Ez volt a duma, miért adom, mert szeretlek benneteket, kit ismerve, kit ismeretlenül. Ha már ajándék legyen különleges, ne lehessen kibontani, sőt még egy masni sincs rajta, mégis adjon nektek valamit. Én is kaptam és ez pontosan olyan ajándék, amit szerintem tovább kell adni. Ez esetben 10 percet, csak nektek, magatoknak-magatokra. Gondolatébresztésnek. Mert olvasni jó, a szó minden értelmében. Az ajándékhoz persze kell jókívánság is, amit valószínűleg, csak akkor fogtok megérteni ha elolvassátok az ajándékom, ha megértitek/megérzitek belülről, ha kiveszitek belőle azt ami a tiétek és saját magatok kedvére formázzátok. Mert mindannyiunknak más ez az ajándék, ettől különleges. Akkor a jókívánság: "Kedves Vimex, kívánom, hogy Neked is legyen saját Élid, Krisztinád, és hiszem, hogy mi mindannyian Pancsellók vagyunk, úton. Öleléssel Lili, az egyik Vimex. 
Ps. Megköszönöm ha írsz pár sorban nekem a gondolatidról, persze ha nem, az sem baj, legyen ez a Te döntésed.

A vimexek kicsi faemberek voltak. Mindegyik faembert egy Éli nevű fafaragó készítette, akinek műhelye a falu feletti hegy tetején állt.
Mindegyik vimex más és más volt. Egyiknek hosszú orra volt, a másiknak nagy szeme, néhányan közülük magasak voltak, mások pedig alacsonyak. Volt, aki kalapot viselt közülük, mások kabátban jártak. De mindnyájukat ugyanaz a fafaragó készítette és mindnyájan ugyanabban a faluban éltek.
A vimexek minden nap, reggeltől estig ugyanazt csinálták. Matricákat ragasztgattak egymásra. Mindegyiküknek volt két doboza. Az egyikben arany csillagok voltak, a másikban pedig szürke pontocskák. A vimexek városszerte mást se tettek, csak naphosszat ezeket a csillagokat és pontokat ragasztgatták egymásra. A szépek, akiknek a fája sima volt, a festékük pedig jó csillagot kaptak. De ha valakinek a fája durva volt, a festék lepergett róla szürke pontot kapott a többi vimextől. Az okosak is csillagokat kaptak, meg azok is, akik nagy dolgokat tudtak a fejük fölé emelni, vagy át tudtak ugrani magas dobozokat. Voltak olyanok is, akik nagy szavakat tudtak mondani vagy éppen szépen énekeltek. A vimexek ezeknek is csillagokat adtak, amíg némelyik vimexet már teljesen be nem borították a csillagok. Amikor csillagot kaptak, a vimexeket olyan jó érzés töltötte el, hogy gyorsan csináltak megint valamit, hogy újfent kapjanak egy csillagot.
Mások ellenben csak keveset tudtak fölmutatni, így szürke pontokat kaptak. Pancselló is ilyen volt. Bár ő is megpróbált magasra ugrani, mint a többiek, de elesett. A többiek köréje gyűltek és szürke pontokat adtak neki. Néha egy-egy ilyen szerencsétlen esés során megsérült a fája. Ekkor a többiektől újabb szürke pontokat kapott. Ilyenkor próbálta megmagyarázni, hogy miért is esett el, de mentegetőzése esetlen volt és újabb szürke pontokat kapott.
Egy idő után Pancsellónak olyan sok szürke pontja lett, hogy az utcára sem mert kimenni. Attól félt, hogy valamit rosszul fog csinálni. Mondjuk otthon felejti a kalapját, vagy belelép egy tócsába és akkor a vimexek újabb szürke pontokat adnak neki.
-Megérdemli a sok szürke pontot. -helyeselték a faemberek. -Nem jó faember.
Egy idő után Pancselló hitt nekik.
  • Nem vagyok jó vimex. –mondogatta.
Ha néha mégis elment hazulról, olyan vimexek társaságát kereste, akiknek szintén sok szürke pontja volt, mert köztük jobban érezte magát.
Egy napon találkozott egy olyan vimexel, akihez foghatót azelőtt sohasem látott. Nem voltak rajta szürke pontok, de csillagok se. Egyszerűen fa volt. Krisztinának hívták. Na nem mintha a vimexek nem próbáltak volna meg rá is matricákat ragasztani, de a matricák egyszerűen nem ragadtak rá. Néhányan csodálták őt, mivel nem voltak rajta ilyen pontocskák és rohantak hozzá, hogy csillagot aggasszanak rá, de azok leestek róla. Mások lenézték, mivel nem voltak rajta csillagok és szürke pontokat nyomtak rá. Ám azok is leperegtek.
-Ilyen szeretnék lenni. –mondta Pancselló. –Nincs szükségem senkinek a bélyegére.
Megkérdezte, tehát a matrica nélküli vimexet, hogy neki hogy sikerült.
-Könnyen. –felelte. –Minden nap elmegyek és meglátogatom Élit.
-Élit?
-Igen Élit, a fafaragót. Ott lakom vele a műhelyben.
-No de miért?
-Hát gyere el velem. Nézd meg magad. Menj föl a hegyre, Ő ott van. -és ezzel a matrica nélküli vimex megfordult és tovább ugrált.
-De biztosan nem is akar majd velem találkozni!- kiabálta Pancselló, de a másik már el is ment.
Pancselló tehát hazament. Leült az ablaknál és nézte a faembereket, akik buzgón sürögtek, forogtak és adogatták egymásnak a csillagokat meg a pontokat.
-Ez így nem jó.- motyogta magában s elhatározta, meglátogatja Élit.
Fölment a szűk ösvényen a hegytetőre és belépett a műhelybe. Fa szemei kerekre nyíltak a csodálkozástól, mikor meglátta a hatalmas méreteket. A szék akkora volt, mint ő maga. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy ráláthasson a munkaasztalra. A kalapács meg olyan hosszú volt, mint a karja. Nahát Pancselló nagyot nyelt.
-Itt aztán nem maradok.- gondolta és megfordult, hogy elmenjen. Ekkor hallotta, hogy valaki a nevén szólítja.
-Pancselló. -a hang mély volt és erős.
Pancselló megállt.
-Pancselló, milyen jó hogy látlak, gyere had nézzelek meg.
-Tudod a nevem?- kérdezte meg a kis vimex.
-Hát persze. Én készítettelek. Hm,- mondta a készítő elgondolkozva- úgy látszik rossz jegyeket kaptál.
-Én nem akartam, Éli én igazán mindent megpróbáltam.
-Ó, előttem nem kell védekezned. Engem nem érdekel, hogy a többi vimex mit gondol.
-Nem?
-Nem. És téged se kéne hogy érdekeljen! Kik ők, hogy csillagokat meg szürke pontokat osztogatnak? Ők is vimexek, ugyanúgy mint te. Az hogy ők mit gondolnak, nem számít Pancselló. Csak az számít, hogy én mit gondolok. És én úgy gondolom, hogy te jó fej vagy.
Pancselló nevetett –Én? De hát én nem is tudok gyorsan futni, nem tudok ugrálni, jön le rólam a festék. Miért vagyok én fontos Neked?
Éli Pancsellóra tette a kezét és így szólt. –Azért, mert hozzám tartozol és nekem fontos vagy.
Pancsellóra még soha senki nem nézett így, legkevésbé nem az alkotója. Azt se tudta mit mondjon.
-Minden nap vártam, hogy el gyere –magyarázta Éli.
-Azért jöttem ma, mert találkoztam valakivel akin nem voltak bélyegek.
-Tudom, ő már beszélt nekem rólad.
-De miért nem tapadnak rá a matricák?
-Azért mert eldöntötte, hogy az amit én gondolok őróla fontosabb neki, mint amit az emberek. A matricák csak akkor ragadnak, ha hagyod őket.
-Micsoda?
-A matricák csak akkor ragadnak, ha azok neked fontosak. Minél inkább bízol bennem, annál kevésbé lesznek fontosak a matricák.
-Nem vagyok benne biztos, hogy értem amit mondasz.
-Majd megérted. Most sok matricád van. Most csak annyi a teendőd, hogy gyere el hozzám minden nap. Hagy emlékeztesselek arra, hogy énnekem fontos vagy.
Éli leemelte Pancsellót a padról és letette a földre.
-Ne felejtsd el –szólt utána Éli, miközben a vimex kilépett a házból –értékes vagy, mert én alkottalak téged és én nem tévedek.
Pancselló nem állt meg, de a szívében ezt gondolta –Azt hiszem, Ő ezt komolyan mondja. És amikor ez megfogalmazódott benne, egy szürke pont leesett a földre.

6 megjegyzés:

Erika írta...

Tényleg ennyire egyszerű. Csak olyan nehéz mindennap elmenni. Mindig közbe akar jönni valami.
Köszönöm, szép ajándék!

gneke írta...

Köszönöm Lili! Ugyanezt kívánom Neked én is!

julcsi írta...

Jaj én Imádom Pancsinelló történeteit ! ♥ Még gimiben kaptuk meg az egyik róla szóló könyvet,egy lelki napon ajándékba...Max Lucado:Értékes vagy! a címe és több kötete is van a mesének... ♥

dóri írta...

Köszönöm, az ajándékot, most már tudom, hogy Gábor az én Élim :)

sicc írta...

sicc:sosem hallottam ezt a történetet,csodás!Köszönöm.

Hold-AnyuCica/WS írta...

köszönöm <3