Ma meglátogattuk Szonja leendő óvodáját. Teljesen felújitva, tele fajátékokkal. Annyira vágyott már menni, annyira szeretné. Megígértem, így hát elsétáltunk. Először a kinti játékokkal játszott, szaladgált, örömködött. Majd felragyogott a szeme, amikor megkérdeztem bemenjünk-e?Rohant előre 2m-ként megállt és vissza visszaintett, hogy menjek én is. A dadusok kedvesen fogadtak, megmutattak mindent és biza csak 2-3 percig tartott a kis kéznek a kezembe simulása. Az óvodavezetőnél már közölte, hogy "Szonja vagyok Gajami és jöttem ojiba". Édes volt nagyon. Megbeszéltük, hogy csak jövő szeptemberben kezd, mert igaz áprilisban 3 lesz, de kb 1 hónapot járna, aztán itt összevonják a két óvodát egy nagy csoportba. A fejlődésének pedig jobb lenne ha megszokná az óvónénijét, aki 3 évig vele lesz, a csoportszobát és a társait. A nagyobbak és az ott dolgozók a következő jelzővel illették "cuki a kis fürtös, olyan ennivaló". Aztán játszott a gyerekekkel az udvaron, azt se tudta merre fusson, kivel szaladjon. Ragyogva rohant, játszott, csacsogott, csak úgy lobogtak a fürtjei. Egész idő alatt 1x nézett oda és közölte nagy boldogan. "anya játszok a gyerekekekkel". Kira már jelezte, hogy éhes, így próbáltam hazanavigálni Szonját is. Jött ő de közben duruzsolta maga elé, "nem akajok, nem akajok", közben elmondta neki az óvónéni, hogy bármikor felmehetünk játszani. Azzal aludt el félálomba, hogy még odaszuszogta nekem, hogy "anya ugye holnap is megyünk ojiba."
Olyan ambivalens érzéseim vannak, egyrészt dagadt a mellem és nem csak a tejtől, hogy ennyire ügyes életrevaló, hogy így feltalálja magát, hogy haza sem akar jönni. Mindenki azt hitte jövő héten már megyünk a beszoktatásra...A másik oldal, az én kis nemisolyanrég még rám szoruló, nélkülem élni nem tudó kiscsomagom, önálló lett. Elindult a leszakadás a leválás, senki nem mondta nekem, hogy ilyen kutyanehéz lesz. Tudom-tudom még van egy évünk együtt itthon, de akkor is. Nem lehetek majd mindig mellette, ahogy eddig, nem védhetem meg amikor bántják, nem én fogom letörölni a könnyeit, nem az én ölembe bújik majd vigaszért. Nem fog itt csacsogni egész nap, nem nekem szórja majd a maszatos puszikat és mosolyokat. Kilép az életbe, amit ma megízlelhetett és tetszik ám neki. Remélem jól csinálom és sok-sok hasznos útravalót kap, őrzöm-védem a szeretethálónkban, de tudom, hogy tapasztalnia kell, mert ez az élet rendje. Az, hogy ki fog sirni az óvodázással, már nem is kérdés számomra, tudom, hogy én fogom nehezebben venni a kis fióka első szárnypróbálgatásait és kirepülését. Olyan hirtelen lett olyan nagy az én Kicsi Kincsem... szeretem nagyon a (majdnem) ovist.
Olyan ambivalens érzéseim vannak, egyrészt dagadt a mellem és nem csak a tejtől, hogy ennyire ügyes életrevaló, hogy így feltalálja magát, hogy haza sem akar jönni. Mindenki azt hitte jövő héten már megyünk a beszoktatásra...A másik oldal, az én kis nemisolyanrég még rám szoruló, nélkülem élni nem tudó kiscsomagom, önálló lett. Elindult a leszakadás a leválás, senki nem mondta nekem, hogy ilyen kutyanehéz lesz. Tudom-tudom még van egy évünk együtt itthon, de akkor is. Nem lehetek majd mindig mellette, ahogy eddig, nem védhetem meg amikor bántják, nem én fogom letörölni a könnyeit, nem az én ölembe bújik majd vigaszért. Nem fog itt csacsogni egész nap, nem nekem szórja majd a maszatos puszikat és mosolyokat. Kilép az életbe, amit ma megízlelhetett és tetszik ám neki. Remélem jól csinálom és sok-sok hasznos útravalót kap, őrzöm-védem a szeretethálónkban, de tudom, hogy tapasztalnia kell, mert ez az élet rendje. Az, hogy ki fog sirni az óvodázással, már nem is kérdés számomra, tudom, hogy én fogom nehezebben venni a kis fióka első szárnypróbálgatásait és kirepülését. Olyan hirtelen lett olyan nagy az én Kicsi Kincsem... szeretem nagyon a (majdnem) ovist.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése