Dilemmában

Az az igazság, hogy nincsenek témáim, vagyis vannak, de ez olyan slank. Olyan mintha bedaráltak volna a hétköznapok, ami kicsit igaz is. Ezernyi oldal t tudnék teleírni azzal, hogy mennyire szeretem a lányokat, hogy éppen tegnap mondtam Bundinak, hogy nekem igy teljes az életem, hogy annyira jó lenne sokáig itthon lenni (álom). Nincsenek kötelező körök, ha akarjuk délig nyomjuk pizsamában a zárt ajtók mögött. Arról is írhatnék még, hogy tegnap rábukott Kira a kezemben lévő almára és azt gondoltam nosza ez a jel, megkóstoljuk, én egyik oldalon toltam be a kanállal, ő meg a másikon ki. Írhatnék Szonjáról, ahogy verbálisan az ujja köré teker, ha valamit nagyon akar, csak úgy záporoznak a cseresznyeszájakról az Édesanyák. Arról is írnék, hogy Kira ma meg akart szökni, leevickélt a parkettára és laza fókázással a bejáratig jutott. Ezek nekem mind-mind nagyon fontos dolgok és életem (egyik) legjobb döntése volt, hogy belefogtam ebbe a blogba. Közben meg ott susorog a fülembe, hogy kit érdekel ez rajtam kívül? Ki az a több, mint 100 ember aki napi szinten idekattint és olvas minket. Kinyitottam egy ajtót és beengedtelek benneteket, de most mégis úgy érzem, hogy ismétlem önmagam és unalmassá válok. Mert valljuk be, ok-ok a lányoknak íródik a napló, de én közszemlére tettem, ergo nagyon is érdekel mások mit gondolnak róla, és persze, hogy igénylem a visszajelzést. Szóval nem nagyon megy mostanság az írás, újra jönnek a gondok, naná, Bundi és a munkaügy, ismét, holnaptól ugyanis nincs munka, hurrá itt a tél. Szóval valahol itt a nagy pörgésben elvesztettem önmagam. Enélkül pedig nem tudok hiteles lenni, pedig nagyon akarok. Tiszta burn out, na azt azért nem, csak némi alkotói válság. Szóval most evvan, ki kell bogozni néhány szálat, aztán meg elvarrni...szóval agyi és lelki meló lesz bőven...még szerencse, hogy ezek a pici kezek engem is terelnek...