Pillanat...

“Mindig messze keresik valahol az Istent, a nagy dolgokban, mintegy távcsővel és nagyítóval, a csillagok, felhők és végtelenségek között. De én már tudom, hogy biztosabban megtalálom Őt az egészen kis dolgokban, a véletlenekben, a jelentéktelenségben, azokban a pillanatokban, mikor csodálkozva pillantunk fel, valamit értünk, amit az elébb, az élet sivatagjai és szakadékai között vándorolva, nem értettünk.Ez a pillanat, mikor egyszerű és világos lesz valami, ami az elébb homályos és érthetetlen volt, ez a pillanat, mikor fölénk hajol Isten. Hiszek benne? Néha azt hiszem, csaknem frivolitás és túlbuzgalom hinni benne. Több és más Ő annál, semhogy hitem vagy tagadásom eldöntené kettőnk viszonyát.”

(Márai Sándor: A négy évszak)

Sokszor előfordul velem, hogy szeretnék elmondani, megértetni, átadni valami olyat, amit szavakkal nem nagyon lehet. Ott és akkor abban a pillanatban el kell raktároznom, meg kell élnem. Lehet ez egy hang, egy kép egy érzés. Ági újra fotózni volt nálunk, már a pocakon túl. Nyűgösek voltak a lányok, az egyik homokozott volna, a másik aludni akart. Gyűltek az esőfelhők is. Ági mégis kért próbáljuk meg, csak 10 percet. Valóban annyi volt, és 10 perc alatt csodák születtek általa. Új pillanatokat mutat meg nekem a lányokról, apró mozdulatokat ami felett talán átsiklanék. Maradandó emlékek ezek, létünk pici boldogságpillanatai. Szépen apránként megmutatom majd Nektek is. A ma esti megríkatott, annyi szeretet, annyi óvás, annyi remény és élet van egyetlen pillanatban, amit soha nem tudnék körülírni. Szembesül az ember a gyermeki lélekkel és olyan súlyként nehezedik rá a felelősség, hogy hogyan lehetne mindezt megtartani, hogy órákig erre gondol. Aztán eszembe jut az, hol vesztettem én el mindezt vagy talán bennem sem volt. Új utakat mutatnak ők nekem, új rezdüléseket saját belsőm megtalálásához, soha nem tudom megköszöni nekik eléggé, hogy hozzánk érkeztek haza.