Annyira kedves és annyira megható volt ez a jelenet,hogy biza ide kell pötyögnöm. Ma olyan semmisesikerülnapom volt. Mindent elejtettem, melléraktam, kiborítottam, elsóztam, megégettem, túlfőztem stb. Ebéd után Bundi és Szonja lefeküdtek, kb 5 perc alatt sikerült is elaltatni Bundit Szonjának,jóízűen hortyogott a hálóban. Kira aludt, Szonja szöszmötölt, gondoltam uzsonnára odacsapok egy kis palacsintát. Találtam egy új receptet a neten s mivel két személyre volt megadva, gondoltam megduplázom a hozzávalókat. Jham, sikerült olyan adagot odazuhintani, hgy kb 2 órán át sütöttem a cirka 80 palacsintát, úgyhogy nem értem én a két személyes témát, fejenként 20 vagy mi? Elláttam a szomszédokat is és egy darabig tuti nem sütök. A lényeg persze nem ez.
A sütögetés felénél Kira elkezdett nyüszmörögni, megetettem és leraktam a macis függönyhöz, ami máskor kb 30palacsintányi időt ad nekem, de ma az sem volt jó. A konyhából beszéltem neki, de továbbra is elégedetlenkedett. Aztán hirtelen csönd lett, Szonja is eltünt, ami ugye túl sok jót nem biztos, hogy jelent. Benéztem, de már előtte hallottam, hogy "Kija, bukiztál, gyorsan-gyorsan letöjlöm. Olvasok Neked Annapetit." Mellékucorodott, felütötte a könyvet és elkezdett neki mesélni. Közben megtörölte a száját megigazította a rugdalózóját. Én meg csak áltam a függöny mögött olajos kezekkel és potyogtak a könnyeim a palacsintatésztára. Annyi féltés, óvás volt Szonjában és annyi szeretet. Ahogy megnyugtatta a húgát, és ahogy a pöttöm Kisgombóc felnéz rá, gügyög és vigyorog neki. Valami különleges kapocs van közöttük, más által fel nem fogható. Sokat mondogattam Szoninak, hogy nem szabad, meg tudod vigyázni kell rá, de tudom, hogy többet nem kell mondanom. Boldog ha az ölébe adom, ha együtt büfiztetjük, ha felébred, ha megsimítják egymást, ha együtt vigyorognak, ha együtt alszanak. A kétésfelesem ma azt is megjegyezte, hogy anya pihenjél, majd én figyelek tesóra, betakajom, mejt szejintem fázik.
Tudom, hogy igazi testvérek lesznek és maradnak, hogy 20 év múlva együtt fognak pusmogni a fiúkról, hogy együtt indulunk nem is olyan sokára oviba, hogy bármerre is sodorja őket egymástól az élet, ök már örökké biztos pontjai egymásnak és biztos pont lesz a szülői ház, ahová mindig hazatérhetnek... tudják ők is, amit Tamási leirt: "Az ember szíve mélyén örökké oda való, ahol született." Szeretem őket, szeretem őket nézni, egyre inkább fedezem fel bennük az egyformaságot, a vért, szeretem az illatukat, a mosolyukat, de leginkább azt szeretem, ahogy ők szeretik egymást... Boldog pillanatok ezek na, boldog bőgős pillanatok.
A sütögetés felénél Kira elkezdett nyüszmörögni, megetettem és leraktam a macis függönyhöz, ami máskor kb 30palacsintányi időt ad nekem, de ma az sem volt jó. A konyhából beszéltem neki, de továbbra is elégedetlenkedett. Aztán hirtelen csönd lett, Szonja is eltünt, ami ugye túl sok jót nem biztos, hogy jelent. Benéztem, de már előtte hallottam, hogy "Kija, bukiztál, gyorsan-gyorsan letöjlöm. Olvasok Neked Annapetit." Mellékucorodott, felütötte a könyvet és elkezdett neki mesélni. Közben megtörölte a száját megigazította a rugdalózóját. Én meg csak áltam a függöny mögött olajos kezekkel és potyogtak a könnyeim a palacsintatésztára. Annyi féltés, óvás volt Szonjában és annyi szeretet. Ahogy megnyugtatta a húgát, és ahogy a pöttöm Kisgombóc felnéz rá, gügyög és vigyorog neki. Valami különleges kapocs van közöttük, más által fel nem fogható. Sokat mondogattam Szoninak, hogy nem szabad, meg tudod vigyázni kell rá, de tudom, hogy többet nem kell mondanom. Boldog ha az ölébe adom, ha együtt büfiztetjük, ha felébred, ha megsimítják egymást, ha együtt vigyorognak, ha együtt alszanak. A kétésfelesem ma azt is megjegyezte, hogy anya pihenjél, majd én figyelek tesóra, betakajom, mejt szejintem fázik.
Tudom, hogy igazi testvérek lesznek és maradnak, hogy 20 év múlva együtt fognak pusmogni a fiúkról, hogy együtt indulunk nem is olyan sokára oviba, hogy bármerre is sodorja őket egymástól az élet, ök már örökké biztos pontjai egymásnak és biztos pont lesz a szülői ház, ahová mindig hazatérhetnek... tudják ők is, amit Tamási leirt: "Az ember szíve mélyén örökké oda való, ahol született." Szeretem őket, szeretem őket nézni, egyre inkább fedezem fel bennük az egyformaságot, a vért, szeretem az illatukat, a mosolyukat, de leginkább azt szeretem, ahogy ők szeretik egymást... Boldog pillanatok ezek na, boldog bőgős pillanatok.
1 megjegyzés:
imááádooom :)
Megjegyzés küldése